Hála. Egyre többen hangsúlyozzák, milyen sok pozitív hozadéka lehet, ha időnként hálát adunk azért, amink van, hálanaplót vezetünk, vagy elalvás előtt felidézünk 3-5 dolgot az adott napból, ami miatt hálásak lehetünk. Ahogy én látom, a hálának szüksége is van erre a pozitív sajtóra, mert hátrányos helyzetben van az olyan alapérzelmekkel szemben, mint a harag, a félelem vagy akár az öröm. Miért? Mert előbbi „nagy testvéreihez” képest a hála komplexebb, ráadásul nem „instant” jelentkezik. Olyan, mint a csöndes, visszahúzódó gyerek az osztályban, akinek idő kell, hogy feloldódjon, de ha egyszer kinyílik, központi szerepe lesz a társaságban, adnak a véleményére, és értékes tagjává válik a közösségnek. Eleinte nehéz lehet vele barátkozni, mert időt és energiát igényel, de kétségtelenül megéri.

Én úgy érzem, már egész jó kapcsolatot ápolok vele. Főleg az elmúlt hetek eseményeinek fényében könnyebb értékelni az olyan természetesnek tűnő dolgokat, mint hogy van tető a fejem felett, nem érzem magam közvetlen veszélyben, bármikor bármiért le tudok ugrani a boltba, van munkám, ezért van is miből vásárolni stb.

Sőt, „félszeg barátomtól” azt is igyekszem ellesni, hogy ne csak azt értékeljem, amim van, hanem azt is, amit mások tesznek értem. Az egészen apró figyelmességektől a nagyvonalú tettekig. Onnantól, hogy „eszembe jutottál, amikor éppen…”, vagy „gondoltam rád, mert…” odáig, hogy „a múltkor mondtad, hogy szereted, szóval neked is hoztam egy…”, vagy „tudtam, hogy fáradt leszel, ezért megcsináltam a…”. Mert amikor észreveszem más törődését vagy erőfeszítését, akkor mindkettőnk kap valamit: ő azt, hogy elismerik a fáradozását, én pedig azt, hogy szeretve érzem magam. Ami nagyon felemelő érzés, és akár minden nap részesülhetünk benne, feltéve, hogy hagyjuk magunkat „felemelni”.

Meggyőződésem, hogy ebben az „emelkedett” állapotban vagyunk igazán önmagunk, és egyéni és közösségi szinten is így lehetünk képesek a legtöbbre és a legjobbra.

Itt pedig nem tudok nem megemlékezni két olyan, számomra kedves emberről, akik az elmúlt egy évben távoztak el, és akik igazán önmaguk voltak, nyílt és melegszívű személyük pedig arra enged következtetni, hogy a hálával ők is szoros barátságot ápoltak.

A nyomdokaikba lépve pedig ma, ami történetesen a születésnapom, én is könnyedén hagyom magam a magasba emelni, hiszen rengeteg mindenért lehetek hálás, és ami még ennél is jobb, hogy több olyan ember is van az életemben, akik nap, mint nap tesznek értem és a boldogságomért.

Vegyük hát észre az érzelmek tengerében az osztály „gátlásos diákját” is, mert tőle is lenne mit tanulnunk, méghozzá olyasmit, ami mindannyiunk hasznára válhat.

(Borítókép: pixabay.com)

Március 15. munkaszüneti nap és nemzeti ünnep… Már nagyon régóta ez a sorrend a fejemben, ha erre a dátumra gondolok. Először is nem dolgozunk, sőt szerencsés esetben hosszú hétvége, és mellesleg vannak mindenféle rendezvények.

Pár nappal később pedig jellemzően elszégyellem magam, amiért úgy telt el ez az egy vagy akár két plusz „szabadnap”, hogy még csak fél percre sem jutott eszembe ennek a piros betűs ünnepnek a jelentősége. És nem kell ehhez „forradalmi” hangulatba kerülni, vagy egy Petőfi-összessel végigjárni a 48-as helyszíneket, de néhány gondolatot akár 2022-ben is lehet még szentelni a régmúlt eseményeinek.

Én magam azzal kezdtem, hogy megpróbáltam felidézni a 12 pontot. Nem sikerült. Ezután segítségül hívtam a férjemet: ketten együtt hatot tudtunk összeszedni. Egyszerre kínos és elgondolkodtató. Gyerekként az iskolai rendezvények miatt még ment, de azóta elfelejtődött. Sokat beszélgettünk arról, hogy ez miért lehet, kicsit a felgyorsult és sebesen változó világra is próbáltuk rákenni a dolgot, aztán a nemzeti identitástudatnál lyukadtunk ki. Elvégre egy nemzeti ünnepről van szó.

Ami engem illet, ezt az identitást, vagyis a magyarságomat elsődlegesen a sport kapcsán vagy más területen szerzett nemzetközi sikerek esetén szoktam megélni. Ezt leszámítva, viszont ami még kapásból eszembe jut, az éppen az, amit mi mondunk saját magunkról: hogy milyen birkák vagyunk. Ez viszont ugyanolyan negatív belső beszéd, mintha én a saját személyemet illetném valamilyen kritikus jelzővel, pl.: szerencsétlen, kétbalkezes, stb. Hiszen a nemzet az egyének összessége, ha pedig a magyar egy birka nemzet, akkor én is és valószínűleg a kedves olvasó is ebbe a kalapba tartozunk. Ha viszont így vélekedünk magunkról, akkor nem csoda, ha esetleg kevésbé húzzuk ki magunkat, amikor azt halljuk: magyar. Nem beszélve a hagyományaink ápolásáról vagy a nemzeti ünnepeink lelki megéléséről és megtiszteléséről.

Ezért március 15. kiváló emlékeztető lehet arra, hogy a magyar az bátor és hősies is tud lenni, mert ez is a vérünkben van. Ahogy egy embert se lehet egyetlen jelzővel körülírni, úgy egy nemzet sem csak ilyen, vagy csak olyan. Vannak jobb és rosszabb pillanataink, de a nehezebb percekben nekünk aztán igazán van mihez nyúlnunk: annyira színes a történelmünk, a kultúránk, a költészetünk, a nyelvi humorunk. A nemzeti ünnepek pedig alkalmat teremtenek, hogy ebben a gazdag múltban egy kicsit újra megmerítkezzünk, és hogy azokat az értékeket, amiket méltónak tartunk rá, ne hagyjuk veszni, hogy magyarságunk teljes tudatában húzhassuk ki magunkat.

Hosszú idő után megint úgy gondolok rá, hogy március 15. nemzeti ünnep, és mellesleg munkaszüneti nap.

(Borítókép: pixabay.com)

„- Hogy vagytok?
- Aggódunk.”

A minap így indult egy baráti beszélgetésem. Mert aggódunk. A fél világ aggódik. Nehéz lelkiállapot. Tudom, mert jól ismerem, sőt, mondhatni „rutinos” aggódónak számítok. Ebből az állapotból pedig régebben játszi könnyedséggel tudtam átlépni a szorongás stádiumába, de a pánikhoz sem kellett különösebben nagy erőfeszítéseket tennem.

Rengeteg munkám van benne, hogy ez ma már nem jellemző, vagy legalábbis sokkal kevésbé. Éppen ezért jobban ki is vagyok hegyezve azokra a figyelmeztető jelekre, amelyek előfutárai lehetnek annak, hogy kezdek átcsúszni a saját magam által szabott határon. Ilyen például, hogy visszatért néhány régi rossz szokásom/beidegződésem (értsd: az elmúlt napokban gyakrabban nyitogattam a csokis szekrényt), de feltűnt az is, hogy nehezebb volt koncentrálni, és egyúttal többször félbehagytam, amit csináltam, hogy a telefon után nyúljak a legfrissebb hírekért, de fáradtabb is voltam mint általában, illetve rosszul aludtam (amin biztos nem segített, hogy elalvás előtt is a kinti eseményekről tájékozódtam), vagyis azon kaptam magam, hogy kezd beszűkülni a világ, egyre inkább egyetlen dologra fókuszálok.

Ezek persze érthető reakciók, ahogy a félelem is természetes alapérzelem, aminek evolúciós haszna van, mert cselekvésre késztet („menekülj, vagy támadj”), a szorongás azonban más. Profi szorongóként elégszer tapasztaltam, hogy a szorongás pont az ellenkezőjét teszi: megbénít, egyfajta „csőlátást” okoz, és cselekvőképtelenné tesz. Ilyen állapotban viszont sem másokon, sem magamon nem tudok segíteni, pedig ezutóbbi is fontos! Mások szenvedésének enyhítéséről már írtam az előző bejegyzésemben, viszont azt gondolom, hogy a saját lelki jólétünkért is személyes felelősséggel tartozunk.

Kifejezetten keresni az olyan tartalmakat, amelyek mások kínjait örökítik meg együttérzőnek tűnhet, de igazából ez senkin nem segít. Ahogy annak sincs érdemi haszna, ha óránként átpörgetjük a legfrissebb híreket. A segítségnyújtásra mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb tényleges, tevőleges lehetőségeket, de a passzív „szolidáris szorongás” csak felőröl.

Éppen ezért nem bűn egy kicsit mással is foglalkozni, egyéb témákról is beszélni, akár egészséges kereteket szabni az információfogyasztásnak. A lélekkel törődni (szerintem) soha nem önző dolog, hiszen az a bázis, mindennek a kiindulópontja, és ebből fakad minden változás, amit a világban véghez viszünk. Az pedig, hogy ezek a változások milyenek, éppen attól függ, hogy odabent mit találunk: békét vagy valami egészen mást.

(Borítókép: unsplash.com)

Emberek tucatszám ajánlják fel, hogy megosztják az otthonukat/nyaralójukat/egyéb ingatlanukat másokkal, méghozzá számukra ismeretlenekkel, és mindezt a lehetőségeik szerinti ellátás biztosításával. Hogy meddig? A leggyakoribb válasz: ameddig szükséges.
Rengetegen kínálnak fuvart, akár több száz kilométeres távolságokra, amihez megadják a privát mobilszámukat azzal, hogy éjjel-nappal elérhetőek.
Mások telepakolt csomagtartóval indulnak a határhoz, hogy élelmiszert vagy épp ruhát biztosítsanak.
Megint mások anyagi támogatással igyekeznek tenni ismeretlen embertársaikért.
Kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt létrejöttek olyan, segíteni akaró emberekből álló csoportok, amelyek egyetlen célja, hogy mások szenvedését enyhíthessék.
Ez számomra elképesztően megindító. És nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, különösen ezekben az időkben, hogy az ember ennyire jó is tud lenni. Mert sokszor elfelejtjük, és túl könnyen leírjuk magunkat, mint emberiség. Pedig most is látszik, hogy még mindig annyi jóakarat és humanitás van a világban. Amikor tényleg szükség van rá, akkor az ember ki tud lépni a közönyből. Ráadásul nem is magáért, hanem másokért. Feláll, és cselekszik, és segít, és változtat. Ebben pedig akkora erő van, annyi lehetőség! Magánemberek, egyszerű civilek tesznek ismeretlen embertársaikért. Elképesztő, és ugyanakkor szerintem a legtöbbeknek egy kis hang a lelke mélyén azt súgja, hogy ez mégiscsak így természetes.

Ugyancsak felfoghatatlan, hogy mindez annak a közvetlen következménye, hogy február 24-én emberek arra ébredtek, hogy szólnak a légvédelmi szirénák, és bombákkal, rakétákkal csapást mérnek a közeli katonai létesítményekre és repterekre. Mindezt 2022-ben, egy európai fővárosban. Szürreális, ijesztő és mélységesen szomorú.
Ahogy az is teljesen abszurd, hogy „Európa szívében” a kollégákkal reggel nem arról beszélünk, hogy milyen volt a forgalom, hanem hogy ha nekünk is futni kellene, akkor meddig mennénk. Hol van az a hely, amire azt mondjuk, hogy itt már biztonságos? Mit vinnénk magunkkal? Mennyi időre?
Hazafelé a járműveken és az utcán is azt hallom, hogy mindenki erről beszél. Fel se lehet fogni, hogy míg nekünk a metró csak egy közlekedési eszköz, a szomszédban már óvóhelyként funkcionál.
Teljes képtelenség, ami történik.

Az embertelenségnek azonban egyértelműen kirajzolódik az ellenpólusa. Mert az egyik embert még mindig érdekli a másik sorsa, és a saját szintjén, a lehetőségeihez mérten, de akar és próbál segíteni. És habár még nem lehet tudni, hogy a „hatalmasságok” mire jutnak egymással, amíg ki tudjuk nyújtani a kezünket egymásért, addig van remény.

(Borítókép: pexels.com)

Ma van Apa szülinapja, ami, úgy gondolom, igazán megérdemel egy bejegyzést. Írhatnék róla egy kedves jellemzést, amiben, az alkalomra tekintettel, elsősorban a jó tulajdonságait emelném ki (igen, Apa, nem csak azok vannak :) ), vagy felidézhetnék egy szép közös emléket. De egyiket sem fogom tenni. Nem tudok összefoglalni néhány sorban egy embert, aki ennyire szerves része az életemnek, és akihez ennyi érzelem fűz, emléket pedig végképp nem tudok választani, mert milliónyi van.

Apa. Egyetlen rövid szó, és benne mégis végtelen tartalom. Nem hibátlan, korántsem tökéletes, de a gondolata engem jó érzéssel és melegséggel tölt el. Valószínűleg ez a legbiztosabb jele annak, hogy összességében azért jól csinálta/jól csinálja.

Egyúttal az is elgondolkodtató, hogy ha ő nekem ennyi pluszt adott, és ad, akkor mennyire hatalmas lehet egy apa vagy apafigura hiánya az életben. Még akkor is, ha valaki számára mondjuk már a kezdetek óta nincs jelen ilyen személy. Ha mondhatni soha nem is volt.

Felfoghatatlan, mégis megpróbáltam elképzelni, hogy például én miben lennék más, miben lennék kevesebb. Kezdve az olyan banális dolgokkal, mint hogy Apa nélkül jó eséllyel nem tudtam volna megtanulni fütyülni, papírrepülőt hajtogatni, megkeverni egy pakli kártyát (sőt, lényegében minden kártyajátékot neki köszönhetően sajátítottam el), biztosan nem ismerném a tökéletes melegszendvics titkát (ami bizony, májkrémmel és kolbásszal készül), igencsak meggyűlt volna a bajom a matekkal, nem tudnék malmozni, labdát megpattintani a vízen, emelt fővel vereséget szenvedni (melynek végén kezet nyújtva az ellenfélnek őszintén mondhatjuk hogy: „Köszönöm a játékot!”), nevetni magamon, és nem a szívemre venni a tréfát, ráhagyni másokra a lényegtelen dolgokat, precízen és alaposan dolgozni, és tisztességesnek lenni.

Nélküle valószínűleg nem is az az ember lennék, aki ma vagyok, és lehet, hogy nem lennék „A Gyerek”, vagy „Csibe”. Ami pedig nagyon nagy kár lenne.

Isten éltessen Apa!!!

(Borítókép: pixabay.com
Zárókép: unsplash.com)

Néhány hét múlva betöltöm a harmincat. A fodrászom szerint ilyenkor sok nő „megőrül” egy kicsit, bár én egyelőre nem tapasztaltam magamon erre utaló jeleket (hogy ugyanezt a környezetem is megerősítené-e, azt nem tudom…). Mindenesetre ennek a kerek évfordulónak az apropóján én is alaposan elgondolkodtam. Olyan könnyed kérdéseket tettem fel magamnak, mint pl.: „Mit szeretnék az életben?”. Én. Nem más.

Ez a téma pedig azért izgalmas, mert ha tényleg gondolkodom rajta, és meg akarom válaszolni, akkor ahhoz sok más kérdés megpiszkálásán, vagy még inkább megbolygatásán át vezet az út. Ennek a hegytetőről elindított lelki hógolyónak az egyik eleme többek között az a felismerésem is, kapcsolódva a szülinap témájához, hogy a legértékesebb erőforrásom az idő. Nemcsak azért, mert véges, és ismeretlen mennyiség áll belőle rendelkezésre, hanem azért is, mert lényegében az, amivel töltöm az időmet, az lesz maga az életem. Azok a dolgok, amikre időt szánok, azok összessége adja ki az életem. Amilyen triviális ez a tény, épp olyan súlyos is. Pedig ezt mindenki tudja, én is tudom/tudtam, de valahogy csak most kezdem érteni és érezni. És már be is villannak azok a képek, amikor órákig vagy akár napokig bosszankodtam/izgultam/idegeskedtem/rágódtam olyan dolgokon, amik soha nem is voltak fontosak.

Mióta ezen morfondíroztam, azt vettem észre, hogy igyekszem tudatosabban és felelősebben bánni az időmmel, illetve kevesebbszer hozok programokkal/időbeosztással kapcsolatos döntéseket automatikusan vagy pusztán megszokásból. Nem mondom, hogy ez a tudatosság nem kerül több szellemi energiába, de ugyanakkor szabadságot is ad, és sokkal inkább érezhetem, hogy az én kezemben van a kormány.

Ehhez pár kérdés (elsősorban magamnak/magamhoz) amiket időről időre érdemes lehet feltenni:

• Hogyan gazdálkodom az időmmel? Egyáltalán gazdálkodom-e vele, vagy csak hagyom, hogy folyjon, és magával sodorjon?
• Mire/kire szánok időt? Mire/kire NEM szánok időt? És ez jól van-e így?
• Mire szánok túl sok időt, ami nem is fontos? Mire szánok túl kevés időt, ami fontos lenne?
• Engedem-e, hogy más úgy használja az időmet, ahogyan én nem szeretném?
• Én tiszteletben tartom-e más idejét?

Mindezekből következik az az újdonsült vágyam is, hogy nyomot hagyjak. Valamit, ami jelzi, hogy itt voltam én is. Tulajdonképpen innen jött a blogírás gondolata, hogy megörökítsek egy-egy gondolatot, vagy, hogy egy adott időpillanatban hogyan láttam a világot. Mindezt főképp magamnak és magamért, illetve akár a leendő gyereke(i)mnek, unoká(i)mnak, hátha egyszer kíváncsiak lesznek, hogy hogyan vélekedett erről vagy arról a Nagyi az ő korukban. Sőt, lehet, hogy egyes soraimat majd jól a fejemre olvassák, hogy: „Látod, harmincévesen te is pont így gondoltad, most meg épp az ellenkezőjéről próbálsz meggyőzni…”. Vagy talán a későbbiekben akár nekem, akár nekik vagy bárki másnak, aki idetéved az oldalra segít, vagy ad valamit a tartalom, amit írok.

Akárhogy is, bűvös harmincadik életévemben én így látom az időt, ami pedig a „megőrülést” illeti, hát, azt még meglátjuk.

És végül álljon itt egy idézet, amit én Apának tulajdonítok (bár ő Arany Jánostól kölcsönözte):

„Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár”

(Borítókép: unsplash.com)