Emberek tucatszám ajánlják fel, hogy megosztják az otthonukat/nyaralójukat/egyéb ingatlanukat másokkal, méghozzá számukra ismeretlenekkel, és mindezt a lehetőségeik szerinti ellátás biztosításával. Hogy meddig? A leggyakoribb válasz: ameddig szükséges.
Rengetegen kínálnak fuvart, akár több száz kilométeres távolságokra, amihez megadják a privát mobilszámukat azzal, hogy éjjel-nappal elérhetőek.
Mások telepakolt csomagtartóval indulnak a határhoz, hogy élelmiszert vagy épp ruhát biztosítsanak.
Megint mások anyagi támogatással igyekeznek tenni ismeretlen embertársaikért.
Kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt létrejöttek olyan, segíteni akaró emberekből álló csoportok, amelyek egyetlen célja, hogy mások szenvedését enyhíthessék.
Ez számomra elképesztően megindító. És nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, különösen ezekben az időkben, hogy az ember ennyire jó is tud lenni. Mert sokszor elfelejtjük, és túl könnyen leírjuk magunkat, mint emberiség. Pedig most is látszik, hogy még mindig annyi jóakarat és humanitás van a világban. Amikor tényleg szükség van rá, akkor az ember ki tud lépni a közönyből. Ráadásul nem is magáért, hanem másokért. Feláll, és cselekszik, és segít, és változtat. Ebben pedig akkora erő van, annyi lehetőség! Magánemberek, egyszerű civilek tesznek ismeretlen embertársaikért. Elképesztő, és ugyanakkor szerintem a legtöbbeknek egy kis hang a lelke mélyén azt súgja, hogy ez mégiscsak így természetes.

Ugyancsak felfoghatatlan, hogy mindez annak a közvetlen következménye, hogy február 24-én emberek arra ébredtek, hogy szólnak a légvédelmi szirénák, és bombákkal, rakétákkal csapást mérnek a közeli katonai létesítményekre és repterekre. Mindezt 2022-ben, egy európai fővárosban. Szürreális, ijesztő és mélységesen szomorú.
Ahogy az is teljesen abszurd, hogy „Európa szívében” a kollégákkal reggel nem arról beszélünk, hogy milyen volt a forgalom, hanem hogy ha nekünk is futni kellene, akkor meddig mennénk. Hol van az a hely, amire azt mondjuk, hogy itt már biztonságos? Mit vinnénk magunkkal? Mennyi időre?
Hazafelé a járműveken és az utcán is azt hallom, hogy mindenki erről beszél. Fel se lehet fogni, hogy míg nekünk a metró csak egy közlekedési eszköz, a szomszédban már óvóhelyként funkcionál.
Teljes képtelenség, ami történik.

Az embertelenségnek azonban egyértelműen kirajzolódik az ellenpólusa. Mert az egyik embert még mindig érdekli a másik sorsa, és a saját szintjén, a lehetőségeihez mérten, de akar és próbál segíteni. És habár még nem lehet tudni, hogy a „hatalmasságok” mire jutnak egymással, amíg ki tudjuk nyújtani a kezünket egymásért, addig van remény.

(Borítókép: pexels.com)