Azt már sokszor, sokféle formában megfogalmaztam itt, hogy engem (minden látszat ellenére) nem igazán vet szét az önbizalom. Ezzel nagyjából mindig is tisztában voltam, cipeltem magammal, mint egy kis batyut, de összességében megfértünk egymás mellett: én és az önbizalomhiányom.
Csakhogy az utóbbi időben azt vettem észre, hogy ez az állapot elkezdett idegesíteni. Szóval nem elég, hogy a „magabizonytalansággal” időről időre kigáncsolgatom saját magam, de új szintre emelve a problémát, legalább már frusztrált is leszek ettől. Innen szép nyerni.

Talán onnan érdemes indulni, hogy mi az, ami változott. Miért kezdett el hirtelen zavarni, amivel eddig kényelmesen éldegéltem? Hát, az van, hogy annak eredményeképpen, hogy az elmúlt közel egy évben felforgattam az életem, nagyon sok új dolog felé is nyitottam, ami magába foglal embereket, szokásokat, élményeket, tapasztalatokat. És egyre nehezebb összeegyeztetni az ezekből az új dolgokból nyert ingereket és visszajelzéseket a régi, berögzött gondolkodásmódommal és a negatív belső beszédemmel. Vagy kevésbé fennhéjázóan fogalmazva: a sikerélmények és pozitív visszacsatolások miatt már nekem is egyre több energiámba kerül, hogy elhitessem magammal, hogy nem vagyok szerethető, és hogy mindenre alkalmatlan vagyok. (Tapasztalatom szerint nagyjából ez a két fő tartóoszlopa az önbizalomhiánynak.) Pedig igazán szorgalmasan igyekszem fenntartani ezt a régről magammal hozott alapvetést, de a valóság állandó ütéseket mér rá. És már meg is érkeztünk: helló, szia, kognitív disszonancia (igen, nagyon elégedett vagyok magammal, hogy pszichológiai olvasottságot mímelve ilyen kifejezéseket puffogtatok itt :) )!

Szóval most nagyon küzdök, mert a fejemben élő szokásjog azt diktálja, hogy új kihívások előtt lehetőleg mindig kételkedjek magamban; ha valami nem vagy nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, karnyújtásnyira bekészítve az „önbántós” monológokat tartalmazó mentális lemez, ami a nap hátralevő részében szólhat az elmémben; ha pedig valaki odáig ragadtatja magát, hogy bármi miatt megdicsér, az automatikusan elhárítandó az alábbi három kifogás egyikével: az illető elfogult, gúnyolódik, vagy kérni akar valamit (fellebbezésnek helye nincs). Csakhogy annyi apró kis részletet veszek észre nap mint nap, ami megcáfolja ezeket, hogy már-már meghasadok az „így szoktuk” és a „most viszont így tapasztalom” között.

Illetve, ha már ez ilyen különösen személyesre sikeredett, akkor folytatván a mélytengeri búvárkodást a gondolataimban, érdemes még szót ejteni az önbizalomhiány kapcsán a sértődékenységről is. Merthogy, igen, vállalom, én bizony szoktam duzzogni, méghozzá nem is amatőr szinten. Ha valamit lehet bántásként vagy elutasításként értelmezni, én biztosan úgy fogom venni, ha viszont nem lehet, akkor is fejben próbálom addig forgatni, farigcsálni, formára vágni, amíg nem lesz neki bántás/ elutasítás alakja.
Ha pedig belegondolok, hogy emiatt mennyi örömtől fosztottam már meg magam, vagy mennyi energiát pazaroltam erre a mentális sportomra… na, ez az igazán bosszantó. Azt hinnénk, csak az lehet káros szenvedély, amikor túl sokat fogyasztunk valamiből, de az önbizalomhiány és az ebből fakadó, gyakori sértettség érzés ugyanúgy befolyással van a teljesítményemre és a lelki egészségemre is. Szakszerűen szólva: szívatom magam. Sőt, nem is csak magam, mert a kapcsolataimat is rombolja, hogy nincs rend a fejemben, és lépten-nyomon bekapcsol nálam a „sündisznó üzemmód”. Ez is ékes példája, hogy a legridegebb börtönöket mi építjük magunk köré (ahhh…. ma nagyon sziporkázom :))) ).

Na, de mi a megoldás? Ha felcsapnánk a haszontalan életbölcsességek nagykönyvét, valószínűleg a „Türelem!” szócikkel azonos lapon olvashatnánk az ide vonatkozó innovatív megfejtést is: „Bízz magadban!”. Én azonban az ennél egy fokkal konkrétabb megközelítéseket kedvelem, úgyhogy azt találtam ki, hogy állítok magamnak egy kihívást. Egy héten át tudatosan próbálok rá figyelni, hogy a máskor automatikusan bántásként vagy elutasításként elkönyvelt dolgok vagy események mögött igyekezzek találni más lehetséges indokot is. Hátha meglepődöm. Tudom, hogy ez nem tűnik olyan nagy lépésnek, de nekem óriási fejtörő lesz, és valószínűleg nagyon tanulságos is.

A kísérlet kimenetelével, eredményeivel és a levont következtetésekkel kapcsolatban külön bejegyzésben érkezem majd. Addig is sértődésmentes, önbizalomtól duzzadó hetet mindenkinek!

(Borítókép: pixabay.com)