Ma van Apa szülinapja, ami, úgy gondolom, igazán megérdemel egy bejegyzést. Írhatnék róla egy kedves jellemzést, amiben, az alkalomra tekintettel, elsősorban a jó tulajdonságait emelném ki (igen, Apa, nem csak azok vannak :) ), vagy felidézhetnék egy szép közös emléket. De egyiket sem fogom tenni. Nem tudok összefoglalni néhány sorban egy embert, aki ennyire szerves része az életemnek, és akihez ennyi érzelem fűz, emléket pedig végképp nem tudok választani, mert milliónyi van.

Apa. Egyetlen rövid szó, és benne mégis végtelen tartalom. Nem hibátlan, korántsem tökéletes, de a gondolata engem jó érzéssel és melegséggel tölt el. Valószínűleg ez a legbiztosabb jele annak, hogy összességében azért jól csinálta/jól csinálja.

Egyúttal az is elgondolkodtató, hogy ha ő nekem ennyi pluszt adott, és ad, akkor mennyire hatalmas lehet egy apa vagy apafigura hiánya az életben. Még akkor is, ha valaki számára mondjuk már a kezdetek óta nincs jelen ilyen személy. Ha mondhatni soha nem is volt.

Felfoghatatlan, mégis megpróbáltam elképzelni, hogy például én miben lennék más, miben lennék kevesebb. Kezdve az olyan banális dolgokkal, mint hogy Apa nélkül jó eséllyel nem tudtam volna megtanulni fütyülni, papírrepülőt hajtogatni, megkeverni egy pakli kártyát (sőt, lényegében minden kártyajátékot neki köszönhetően sajátítottam el), biztosan nem ismerném a tökéletes melegszendvics titkát (ami bizony, májkrémmel és kolbásszal készül), igencsak meggyűlt volna a bajom a matekkal, nem tudnék malmozni, labdát megpattintani a vízen, emelt fővel vereséget szenvedni (melynek végén kezet nyújtva az ellenfélnek őszintén mondhatjuk hogy: „Köszönöm a játékot!”), nevetni magamon, és nem a szívemre venni a tréfát, ráhagyni másokra a lényegtelen dolgokat, precízen és alaposan dolgozni, és tisztességesnek lenni.

Nélküle valószínűleg nem is az az ember lennék, aki ma vagyok, és lehet, hogy nem lennék „A Gyerek”, vagy „Csibe”. Ami pedig nagyon nagy kár lenne.

Isten éltessen Apa!!!

(Borítókép: pixabay.com
Zárókép: unsplash.com)