Nagyon könnyű pozitív üzeneteket közvetíteni akkor, amikor épp minden rendben van. Persze ez sem haszontalan, hiszen más napsütése megmelengetheti azokat, akik felett gyűlnek a felhők, vagy akár bőrig is áztak már életük egy „monszunosabb” időszakában. A pozitív hozzáállás igazi próbája azonban mégiscsak az, amikor nehéz, amikor kihívás vagy megmérettetés van, és a dolgok nem pont a várakozásoknak megfelelően alakulnak.

Az én elmúlt két évem például kifejezetten jó volt. Nem mondom, szükségem is volt rá, mert ezt a két bő esztendőt egy nagyon stresszes időszak előzte meg, ami testileg és lelkileg is megtépázott. Ebből a törékeny állapotból viszont sikerült új erőre kapni, sőt amennyire lehetett, igyekeztem a „napfény befőttből” betárazni az esősebb napokra. Nem feltétlenül azért, mert osztom azt a gondolkodásmódot, mely szerint, ha valami nagyon jó történik, akkor retteghetünk az ezt kiegyensúlyozó jövőbeli csapásoktól, hanem egyszerűen azért, mert az életben történnek dolgok, jók is és rosszak is váltakozva.

A saját kis lelki tengerpartomon sütkérezve azonban arra gondoltam, hogy ha arra is szánok időt és energiát, hogy építsek kapaszkodókat magamnak, illetve kialakítsak jó szokásokat, amiket tudok gyakorolni, és rögzülnek, amikor megy a szekér, akkor ezek könnyebben megtarthatnak a döccenősebb útszakaszokon is. Illetve itt a blogon is részben azért próbáltam/próbálok pozitív tartalmú témákat csokorba gyűjteni, hogy legyen egy bázis, ahová magam is visszatérhetek. Legalábbis ez volt a tervem. Aztán az élet természetéhez híven elkezdtek váratlan dolgok történni. Én pedig úgy reagáltam, ahogy annak idején: félelemmel, szorongással, kétségekkel, stresszel.

Annyi változás történt, hogy a problémámat megosztottam másokkal. A kapaszkodóim építése közben ugyanis azt hiszem, nyitottabb lettem mások felé, és a blogolásnak köszönhetően kevésbé esik nehezemre magamról vagy a gondjaimról beszélni. A nap végére tehát többeknek is kiöntöttem a lelkem, ami számomra egészen váratlan eredményt hozott: mély hálát éreztem. Ugyanis tudatosult bennem, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek számítok. Akik szánnak rám az idejükből, akik meghallgatnak, támogatnak, akikhez fordulhatok. Ettől még nem oldódott meg a problémám, de észrevettem még egy kapaszkodót, amit korábban nem láttam, ez pedig erőt ad, és hitet abban, hogy bárhogy is lesz, a „napfény befőttem” kitart a következő napsütésig.

(Borítókép: unsplash.com)