Hála. Egyre többen hangsúlyozzák, milyen sok pozitív hozadéka lehet, ha időnként hálát adunk azért, amink van, hálanaplót vezetünk, vagy elalvás előtt felidézünk 3-5 dolgot az adott napból, ami miatt hálásak lehetünk. Ahogy én látom, a hálának szüksége is van erre a pozitív sajtóra, mert hátrányos helyzetben van az olyan alapérzelmekkel szemben, mint a harag, a félelem vagy akár az öröm. Miért? Mert előbbi „nagy testvéreihez” képest a hála komplexebb, ráadásul nem „instant” jelentkezik. Olyan, mint a csöndes, visszahúzódó gyerek az osztályban, akinek idő kell, hogy feloldódjon, de ha egyszer kinyílik, központi szerepe lesz a társaságban, adnak a véleményére, és értékes tagjává válik a közösségnek. Eleinte nehéz lehet vele barátkozni, mert időt és energiát igényel, de kétségtelenül megéri.

Én úgy érzem, már egész jó kapcsolatot ápolok vele. Főleg az elmúlt hetek eseményeinek fényében könnyebb értékelni az olyan természetesnek tűnő dolgokat, mint hogy van tető a fejem felett, nem érzem magam közvetlen veszélyben, bármikor bármiért le tudok ugrani a boltba, van munkám, ezért van is miből vásárolni stb.

Sőt, „félszeg barátomtól” azt is igyekszem ellesni, hogy ne csak azt értékeljem, amim van, hanem azt is, amit mások tesznek értem. Az egészen apró figyelmességektől a nagyvonalú tettekig. Onnantól, hogy „eszembe jutottál, amikor éppen…”, vagy „gondoltam rád, mert…” odáig, hogy „a múltkor mondtad, hogy szereted, szóval neked is hoztam egy…”, vagy „tudtam, hogy fáradt leszel, ezért megcsináltam a…”. Mert amikor észreveszem más törődését vagy erőfeszítését, akkor mindkettőnk kap valamit: ő azt, hogy elismerik a fáradozását, én pedig azt, hogy szeretve érzem magam. Ami nagyon felemelő érzés, és akár minden nap részesülhetünk benne, feltéve, hogy hagyjuk magunkat „felemelni”.

Meggyőződésem, hogy ebben az „emelkedett” állapotban vagyunk igazán önmagunk, és egyéni és közösségi szinten is így lehetünk képesek a legtöbbre és a legjobbra.

Itt pedig nem tudok nem megemlékezni két olyan, számomra kedves emberről, akik az elmúlt egy évben távoztak el, és akik igazán önmaguk voltak, nyílt és melegszívű személyük pedig arra enged következtetni, hogy a hálával ők is szoros barátságot ápoltak.

A nyomdokaikba lépve pedig ma, ami történetesen a születésnapom, én is könnyedén hagyom magam a magasba emelni, hiszen rengeteg mindenért lehetek hálás, és ami még ennél is jobb, hogy több olyan ember is van az életemben, akik nap, mint nap tesznek értem és a boldogságomért.

Vegyük hát észre az érzelmek tengerében az osztály „gátlásos diákját” is, mert tőle is lenne mit tanulnunk, méghozzá olyasmit, ami mindannyiunk hasznára válhat.

(Borítókép: pixabay.com)