Időről időre eszembe jut Elie Wiesel holokauszttúlélő írónak az a gondolata, hogy „A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny”. Magam is tapasztaltam, hogy amíg tudok haragudni valakire, addig érzelmileg kötődöm hozzá, és azért vagyok mérges, mert számít nekem, ha viszont már nem is érdekel az illető, akkor egy szakadék két átellenes oldaláról figyeljük egymást, ahonnan nehéz megmenteni a helyzetet.

Ugyanezen analógia mentén gondolkodva arra jutottam, hogy a „kiemelkedő” – akár pozitív, akár negatív extrémitásról legyen is szó – ellentéte az „átlagos”. A rettegett szó. Mert mire asszociálunk az átlagosról? Unalmas, középszerű, tucat. Az átlagos olyan lagymatag, az meg nem kell senkinek. Sokkal inkább szeretjük az egyedit, a különlegest, a nem hétköznapit, mert az izgalmas és merész. Hiszen eltér a normától, felhívja a figyelmet. Ezért hát felkerekedünk az egyediség vakmerő és kalandokat ígérő útján, és esetenként inkább választjuk a „kerülőutat” vagy a nagyobb fáradságot, mintsem, hogy „beálljunk a sorba”. Ezt a törekvést ráadásul a média is megerősíti: mindenhonnan az folyik, hogy tűnjünk ki a tömegből. Csak az a bökkenő, hogy közben mintha kezdenénk elfelejteni, hogy amúgy meg mind egyediek vagyunk. Csak úgy helyből, nekifutás nélkül, alapjáraton. Küzdelem-, erőfeszítés- és izzadságmentesen is. Sőt, paradox módon talán épp azzal veszítünk a különlegességünkből, hogy annyira igyekszünk mindenki mástól különbözni, hogy egy ponton túl már az válik a hétköznapivá, az lesz a konformitás.

Az általános elégedettségemen nekem mindenképpen javít a következő emlékeztető, de hátha másnak is pont arra van a mai napon szüksége, hogy ezt lássa leírva: nem kell tennem ahhoz semmit, hogy egyedi legyek, elég az, hogy létezem.

Napi szinten az élet legkülönbözőbb területein használjuk az átlagot, mint viszonyítási alapot, és természetesen mindig jó érzés közelebb találni magunkat a skála pozitív végéhez, bármilyen témát is érintünk: IQ, fizetés, egészségi állapot, különböző testrészek méretei (�), stb. Ugyancsak tapasztalatból tudom, hogy gond akkor van, ha minden létező skálán minél magasabban akarjuk verni az átlagot. Eddigi életem legnagyobb részét megfelelési kényszerben és perfekcionistaként éltem. Ez azt jelentette, hogy ha nem adtam bele mindenem minden egyes dologba, amit csináltam, akkor az eredménytől függetlenül elégedetlen voltam magammal. Illetve amíg a tetteimmel nem sikerült kivívnom mindenki elismerését a környezetemben, addig megtagadtam magamtól mindenfajta dicséretet. Könnyen kitalálható, milyen gyakran sikerült teljesíteni ezt a „mindösszesen” kettő kitűzött célt (mindenkit elkápráztatni, és mindig mindent legalább 100%-osan csinálni): soha. Közben lehet, hogy sok mindenben voltam kiemelkedő, de akkor ezekben a dolgokban mégsem tudtam örömömet lelni, ellenben aki ugyanezeken a skálákon hozzám képest az átlagoshoz közelebb mozgott, az jó eséllyel boldogabb volt, mint én. Csak azért akartam kiemelkedő lenni, hogy az átlagostól eltérjek, nem volt mögötte valós, saját indokom. Hajtottam, de nem is tudtam, hogy miért. Valószínűleg magáért a hajtásért.

Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy az erőfeszítésmentes, belenyugváson alapuló és mindennemű fejlődést vagy önfejlesztést nélkülöző, igénytelen életet tartom célravezetőnek. Nekem sokkal inkább az segít, ha annak tudatában, hogy minden embertársamhoz hasonlóan én is egyedi vagyok, el tudok gondolkodni, hogy mi az, amiben mégis szeretnék jobb lenni, önmagamért. Nem mindenben, és nem mások kedvéért. Illetve, hogy el tudom fogadni, hogy ha bizonyos területeken kiemelkedő vagyok, az energiát igényel a részemről, ami könnyen lehet, hogy máshonnan hiányozni fog, és ahol emiatt valószínűleg nem leszek kiugróan jól teljesítő, csak átlagos, vagy akár annál gyengébb, és ez így van rendjén. A lényeg, hogy a rendelkezésemre álló energiával én gazdálkodom, és a saját döntéseim révén osztom fel a napi tevékenységeim között. Túl sok terület között könnyen elfolyhat, és kiéghetek (mint ahogy ez meg is történt korábban), ha pedig túl fukar vagyok vele, akkor nem fejlődök, csak egy helyben toporgok.

Érdemes tehát az energiánkkal bölcsen sáfárkodni, és kevésbé rettegni az esetleges „átlagosságtól”, hiszen a boldogsághoz, minden egyediségünk mellett, arra is szükségünk van.

(Borítókép: pixabay.com)