Azt már sokszor, sokféle formában megfogalmaztam itt, hogy engem (minden látszat ellenére) nem igazán vet szét az önbizalom. Ezzel nagyjából mindig is tisztában voltam, cipeltem magammal, mint egy kis batyut, de összességében megfértünk egymás mellett: én és az önbizalomhiányom.
Csakhogy az utóbbi időben azt vettem észre, hogy ez az állapot elkezdett idegesíteni. Szóval nem elég, hogy a „magabizonytalansággal” időről időre kigáncsolgatom saját magam, de új szintre emelve a problémát, legalább már frusztrált is leszek ettől. Innen szép nyerni.

Talán onnan érdemes indulni, hogy mi az, ami változott. Miért kezdett el hirtelen zavarni, amivel eddig kényelmesen éldegéltem? Hát, az van, hogy annak eredményeképpen, hogy az elmúlt közel egy évben felforgattam az életem, nagyon sok új dolog felé is nyitottam, ami magába foglal embereket, szokásokat, élményeket, tapasztalatokat. És egyre nehezebb összeegyeztetni az ezekből az új dolgokból nyert ingereket és visszajelzéseket a régi, berögzött gondolkodásmódommal és a negatív belső beszédemmel. Vagy kevésbé fennhéjázóan fogalmazva: a sikerélmények és pozitív visszacsatolások miatt már nekem is egyre több energiámba kerül, hogy elhitessem magammal, hogy nem vagyok szerethető, és hogy mindenre alkalmatlan vagyok. (Tapasztalatom szerint nagyjából ez a két fő tartóoszlopa az önbizalomhiánynak.) Pedig igazán szorgalmasan igyekszem fenntartani ezt a régről magammal hozott alapvetést, de a valóság állandó ütéseket mér rá. És már meg is érkeztünk: helló, szia, kognitív disszonancia (igen, nagyon elégedett vagyok magammal, hogy pszichológiai olvasottságot mímelve ilyen kifejezéseket puffogtatok itt :) )!

Szóval most nagyon küzdök, mert a fejemben élő szokásjog azt diktálja, hogy új kihívások előtt lehetőleg mindig kételkedjek magamban; ha valami nem vagy nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, karnyújtásnyira bekészítve az „önbántós” monológokat tartalmazó mentális lemez, ami a nap hátralevő részében szólhat az elmémben; ha pedig valaki odáig ragadtatja magát, hogy bármi miatt megdicsér, az automatikusan elhárítandó az alábbi három kifogás egyikével: az illető elfogult, gúnyolódik, vagy kérni akar valamit (fellebbezésnek helye nincs). Csakhogy annyi apró kis részletet veszek észre nap mint nap, ami megcáfolja ezeket, hogy már-már meghasadok az „így szoktuk” és a „most viszont így tapasztalom” között.

Illetve, ha már ez ilyen különösen személyesre sikeredett, akkor folytatván a mélytengeri búvárkodást a gondolataimban, érdemes még szót ejteni az önbizalomhiány kapcsán a sértődékenységről is. Merthogy, igen, vállalom, én bizony szoktam duzzogni, méghozzá nem is amatőr szinten. Ha valamit lehet bántásként vagy elutasításként értelmezni, én biztosan úgy fogom venni, ha viszont nem lehet, akkor is fejben próbálom addig forgatni, farigcsálni, formára vágni, amíg nem lesz neki bántás/ elutasítás alakja.
Ha pedig belegondolok, hogy emiatt mennyi örömtől fosztottam már meg magam, vagy mennyi energiát pazaroltam erre a mentális sportomra… na, ez az igazán bosszantó. Azt hinnénk, csak az lehet káros szenvedély, amikor túl sokat fogyasztunk valamiből, de az önbizalomhiány és az ebből fakadó, gyakori sértettség érzés ugyanúgy befolyással van a teljesítményemre és a lelki egészségemre is. Szakszerűen szólva: szívatom magam. Sőt, nem is csak magam, mert a kapcsolataimat is rombolja, hogy nincs rend a fejemben, és lépten-nyomon bekapcsol nálam a „sündisznó üzemmód”. Ez is ékes példája, hogy a legridegebb börtönöket mi építjük magunk köré (ahhh…. ma nagyon sziporkázom :))) ).

Na, de mi a megoldás? Ha felcsapnánk a haszontalan életbölcsességek nagykönyvét, valószínűleg a „Türelem!” szócikkel azonos lapon olvashatnánk az ide vonatkozó innovatív megfejtést is: „Bízz magadban!”. Én azonban az ennél egy fokkal konkrétabb megközelítéseket kedvelem, úgyhogy azt találtam ki, hogy állítok magamnak egy kihívást. Egy héten át tudatosan próbálok rá figyelni, hogy a máskor automatikusan bántásként vagy elutasításként elkönyvelt dolgok vagy események mögött igyekezzek találni más lehetséges indokot is. Hátha meglepődöm. Tudom, hogy ez nem tűnik olyan nagy lépésnek, de nekem óriási fejtörő lesz, és valószínűleg nagyon tanulságos is.

A kísérlet kimenetelével, eredményeivel és a levont következtetésekkel kapcsolatban külön bejegyzésben érkezem majd. Addig is sértődésmentes, önbizalomtól duzzadó hetet mindenkinek!

(Borítókép: pixabay.com)

Nem vagyok párkapcsolati szakértő. Korántsem. Csak az enyémnek voltam a „szakértője”: 11 év tapasztalat a kapcsolatban, ebből 6 év „rutin” együttélésből és 3 évnyi „ismeretanyag” házasságból. (Ugyanazzal a személlyel.)

Nem sikerült. Vagyis… ebben sem vagyok biztos, hogy hogyan címkézzem. Vajon az a sikertelen házasság, amit a felek inkább felbontanak, mert szeretik egymást annyira, hogy ne akarjanak boldogtalanságot okozni a másiknak önös érdekekből (pl.: mert „még mindig jobb így, mint egyedül”)? Esetleg attól sikeresebbnek tekintenénk, ha ugyanez a két ember tovább éldegélne egymás mellett a „langyosban”? És biztos, hogy jogosan bélyegezzük önzőnek azokat, akik felvállalják ezt a „sikertelenséget”, szemben az önfeláldozó „sikeres” házasokkal?

Tudom, sarkítok, és tudom, van bennem indulat. Ezerféle kapcsolat létezik, mindegyiknek más-más dinamika ad színezetet, és két ember bármilyenfajta közössége soha nem fekete vagy fehér. Ezt is tudom. Azt pedig a saját kapcsolatom végéből tanultam meg, hogy a házasság olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Az mindenesetre sokat segített, mikor el tudtam engedni azt a vágyamat, hogy mások megértsék az indokaimat. Nem kell. És nekem nem lesz tőle se jobb, se rosszabb, hogy valaki validálja-e a döntéseimet. Idáig eljutni már önmagában nagy áttörés volt, ami mintegy fél évig tartott. Innentől sem éppen fáklyás menet, de kicsit könnyebb.

A kezdeti sokk után, mikor már kialakul az új rutin, akkor jön az, hogy szépen sorban sikerül túlélni a nagy „elsőket”, mint heti bevásárlás, „póktámadás”, betegség (ez is csak utólag értékelődik fel, de „kettesben” influenzásnak lenni igenis más, mint egyedül), ünnepek, közös filmek/sorozatok folytatása külön-külön, és még sorolhatnám. Szar? Kurva szar. (Nem a céltalan trágárkodásra hajtok, inkább csak a lelki nehézségek mértékét igyekeztem érzékeltetni a saját megszokott kis eszköztárammal.) De tény, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Mert az első ilyen alkalmak után a második már mindig sokkal könnyebb, a sokadik pedig már büszkeséggel is eltölt, mert még egy dolog a listán, ami megy, amit meg tudok oldani, úgy, hogy korábban nem hittem volna. Szóval meg kell küzdeni minden kis győzelemért, de igenis érdemes, mert nem marad el a jutalma. Nekem legalábbis sokkal biztosabb lábakon áll az önértékelésem, mint annak előtte. Mármint, félreértés ne essék, nem a szingli életformának igyekszem javítani a sajtóját, de ha már véget ért egy kapcsolat, abból azért nagyon szépen lehet építkezni is, amikor készen állunk rá.

Ugyancsak nagy téma a „Hogyan tovább?” kérdéskör. Mert akarva-akaratlanul is, de azért felmerül az emberben, hogy vajon a következő jobb lesz? Mitől? Még ha tudom is, hogy ez miért nem volt jó, de mi van, ha a másik meg majd más miatt nem lesz jó? Azt is el fogom rontani? Akkor meg minek egyáltalán keresni? És nyilván jön a túlagyalás meg a pszichologizálás, hogy mi van, ha tudat alatt én „direkt választok bele mindig”...

Persze, ezer tanulságot le tudtam vonni, és számtalan dolog van, amit már máshogy látok, vagy amire most máshogy reagálok, mint korábban, de azért egy kapcsolat elgyászolása után valószínűleg jogosan merül fel, hogy lenne itt még bőven dolgom magammal, és elvégzendő önismereti munkában sincs hiány. Mert elég nagy tanulság az is, hogy a véletlenre vagy a vakszerencsére bízni, hogy a következő jobb legyen, őrültség. Ha viszont nem ez az irány, akkor az tudatosságot igényel (már megint… fura, hogy mindig ide lyukadunk ki…), meg olyan bagatell kis dolgok tisztázást, mint hogy mire vágyom, mire nem vágyom; milyen vagyok most, és milyen szeretnék lenni; mi a fontos/ miből nem alkuszom, és miből tudok engedni. Ugyanis egyre inkább úgy látom, hogy ezeket a kérdéseket sem lehet megúszni. Illetve nem biztos, hogy érdemes. Mert egy kapcsolat vége (szerintem) jellemzően azt jelenti, hogy egyrészt volt egy felismerés, hogy jelen vannak negatív, nem kiküszöbölhető mintázatok, másrészt felmerült a határozott igény is ezeknek a megszüntetésére. Ami alapvetően jó dolog, és előremutató. Ugyanakkor, ahogy az egyik kedvenc dalszöveg-részletem is mondja:

„Attól, hogy másnak hívod,
A problémát „ő”-vel írod”

Szóval felépülni egy szakításból már önmagában embert próbáló feladat, de tartok tőle, hogy ez csak az út egyik fele, mert a másik, hogy mit teszünk mindezek után azért, hogy ezeket a negatív mintákat, amiket vonzottunk (mert vonzottuk), és amiért a megszokás kényelmességéből is inkább kiléptünk, ne hívjuk vissza az életünkbe máshol, máskor, más formában, más személyben sem. Ennek pedig valószínűleg három ellenszere van: önismeret, önismeret, önismeret.

(Borítókép: unsplash.com)

Könnyű lenne azt mondani, hogy ez egy rossz év volt. Csakhogy… nem volt az. Nehéznek borzasztó nehéz volt, ahogyan megterhelő és embert próbáló is, de ettől még nem sütném rá automatikusan, hogy rossz. Főleg úgy nem, hogy még mindig talpon vagyok! Kikezdett, megcsócsált, összerúgdosott, kilapított és padlóra küldött párszor ez a 2022, de basszus, mindannyiszor felkászálódtam. Több-kevesebb segítséggel ugyan, de itt vagyok, és úgy néz ki, hogy csak a végére érek!

Sőt, a helyzet az, hogy ha visszagondolok, akkor minden akadályra és nehézségre jutott legalább ugyanannyi támogatás, jó szó és biztatás. Ezek után azt mondani, hogy ez szar év volt, igazából hálátlanság lenne. Viszolygok a hurráoptimizmustól, de valamilyen morbid okból kifolyólag én mégis azt érzem, hogy szerencsém volt. Mondom ezt egy idén véget ért, 11 éves kapcsolattal a hátam mögött, megspékelve néhány erősen megkérdőjelezhető karrierdöntéssel, és az egészségesnél jóval több munkával és lelki megterheléssel. És mégis őszintén ki merem jelenteni, hogy szerencsém volt. Mert mindezekből pont annyit kaptam, amennyit még elbírtam, amikor pedig sok lett volna, akkor segítettek. Sokan.
Szóval arra is jó volt ez az év, hogy rájöjjek, hogy engem azért támogatnak, szeretnek, és hisznek is bennem. Az érdekes az egészben viszont inkább az, hogy ez nem újkeletű, eddig is így volt, de valószínűleg bármiről legyen is szó, mindent csak akkor veszünk észre, amikor készen állunk rá, hogy meglássuk. Amíg nem tudjuk befogadni, addig vakok vagyunk rá, és elsiklunk fölötte. Na jó, mindjárt a saját hatásom alá kerülök ettől a fennköltségtől :) Pedig tényleg. Ez az év a nagy ráeszmélések éve volt, de valójában ez a sok minden gyaníthatóan ott forrongott már egy ideje a felszín alatt, és valahogy mostanra érett meg mindez (vagy éppen én) arra, hogy utat törjön magának.

Mindezeken túl idén nagyon sokat tanultam is ám: emberekről, kapcsolatokról, magamról meg úgy általában az életről. Utálom bevallani, de úgy gondolom, hogy jót tett nekem ez az év. Mert nem csak az lehet jó, ami könnyű. Amiért megküzdünk, azt valahogy sokkal inkább érezzük a miénknek. Ezt az analógiát követve pedig akkor 2022 rohadtul az én évem volt! :) Két vállra fektettem a nyavalyást. Közben azért arra is megtanított, hogy egy introvertált is vágyhat társaságba, sőt, halálos félelmeket leküzdve ugyan, de ő is (kevésbé introvertált embertársaihoz hasonlóan) épp úgy ki tudja tárni a szívét mások előtt, és legalább annyian bele is férnek, ha nem még többen!
Szintén értékes lecke volt, hogy nagy a különbség aközött, hogy magányos/egyedül vagyok, vagy csak… „magam vagyok”. Merthogy egyáltalán nem érzem magam egyedül (és nem a horror filmes értelemben :) ). Tény, hogy most „magam vagyok”, de egyre inkább azt tapasztalom, hogy ezáltal önmagam is vagyok (bizony, erre a szójátékra rákészültem…).

Még nagyon sok okosságot fel tudnék sorolni, amit idén zsákoltam be a tarsolyomba, de lassan elkezdem rövidre zárni, hogy jövőre is legyen mihez nyúlnom, hátha az nyugodtabb és eseménytelenebb év lesz…(oké, itt megállunk, amíg mindenki befejezi a gúnyos nevetést… :) ). Mindenesetre az bebizonyosodott a számomra, hogy nem abból lehet igazán nagyokat okulni meg önismeretet építeni, ha leülünk merengeni és gondolkodni, hanem abból, ha minél több helyzetnek nekimegyünk, és kipróbálunk új dolgokat. Nálam sokkal okosabbak megfogalmazták már, hogy „élni lehet is, nem csak muszáj”. Hát ezt is mostanra értettem meg. És ez végszónak is jó lesz. Mi mást is kívánhatnék mindenkinek, mint hogy legyen elég bátorsága elindulni a muszájból a lehet felé, és hogy tartson ki addig, amíg az elsőre ijesztőnek és megterhelőnek tűnő szabadság érzése el nem kezd édes és büszkeséget keltő lenni. Mert onnantól kezdődik csak az igazi kaland! Hajrá! :)

(Borítókép: pixabay.com)

Az utóbbi időben sokan kérdezték tőlem, hogy hogy vagyok. Amire korábban az üzembiztos, előre bekészített és teljesen automatikus válaszom mindig az volt, hogy „Jól, köszi!”. Mint a tüsszentésre az „Egészségedre”. Nagyon ritkán megengedtem magamnak egy olyat, hogy „Megvagyok.”, de az mindig is azt jelezte, hogy „nem vagyok meg”, csak ilyet meg ugye nem mondunk... vagy legalábbis én így gondoltam. Ez valószínűleg két tőről fakad: részben társadalmi konvenció, részben meg a saját személyiségem, hogy nehogy valakit terheljek, untassak, vagy miattam kellemetlenül érezze magát (nehogy, mert akkor… mert akkor… mi van akkor?).

Így jellemzően inkább el sem gondolkodtam a válaszon. Viszont egy idő után a „Megvagyok” már olyannyira hamisan csengett még a magam számára is, hogy muszáj volt elmerengenem, hogy ez mennyire tükrözi a valóságot, és hogy úgy igazából hogy is vagyok. Nos, rájöttem, és nagy újság van: szarul vagyok! (Ez az a rész, ahol a közönség hitetlenkedve és óriási meglepődéssel a szívéhez kap). És itt még nincs vége, ugyanis, úgy érzetre legalábbis, ez a lelki állapot nem fogja magát egyik napról a másikra megoldani. Ezt támasztja alá az is, hogy jó párat aludtam már rá, és még mindig itt ülök az érzelmi trutymákban. Nem segített rajta sem jó szó, sem édesség, sem kiadós alvás. Gyanús, hogy ezen dolgozni kell… (a háttérben a közönség csalódott moraja hallatszik…)

Egy ideig két kézzel tartottam el magamtól az érzést, hogy szarul vagyok. Az már majdnem olyan, mintha beteg lennék. De én sose vagyok beteg. És szarul sem lehetek, én aztán biztosan nem, más lehet, de én nem. Csak feszített és rágott belülről. Aztán eljött a pont, mikor hátradőltem (szerencsére ültemben), majd egy nagy sóhaj kíséretében be mertem magamnak vallani, hogy lehet, hogy a jó nem ilyen. Lehet, hogy nagyon sok minden történt velem idén, és lehet, hogy ez megvisel. És ettől elképesztően megkönnyebbültem. Felszabadító érzés rájönni, hogy szarul vagyok, és ez nem baj. Igazából az lenne ijesztő, ha jól lennék. De „szerencsére” nem vagyok. Az pedig, hogy engedem magamnak, hogy „nem jól” legyek, meglepő módon pont abban segít, hogy jobban érezzem magam. Mert nem arra megy el az energiám, hogy félek a saját negatív érzéseimtől, meg küzdök ellenük, hanem helyette…feldolgozom őket (és ezzel itt be is fejezem a Coelho-i magasságokba csapó bölcselkedést).

De van ám itt még valami. Arra is rájöttem, hogy akármilyen nehéz is a helyzet, én most „biztonságban” lehetek szarul. Máris kifejtem, mit takar ez a szakzsargon. Az a lényege, hogy most úgy lehetek a padlón, meg úgy tehetem magamévá az ezzel járó negatív érzéseket, hogy tudom, hogy ha túl mélyre szállnék alá, lenne, aki visszaránt és segít felállni. Méghozzá többen is. Amiért nagyon-nagyon hálás vagyok! Mert így megvan a lehetőségem, hogy ne csak „elszenvedjem” a történteket, hanem épüljek, fejlődjek, tanuljak is belőlük. És ha nem épp ez az értelme ennek a színes katyvasznak, amit életnek nevezünk, akkor nem tudom, hogy mi az.

Szóval amikor úgy tűnik, hogy nem vagyok jól, akkor valószínűleg nem vagyok jól, utána jobb, majd időről időre újra visszacsúszok, de egyre ritkábban, és végül megint „jól” leszek, sőt, utána még JÓL is leszek!

(Borítókép: pixabay.com)

Van ez a dolog, amiből, ha az embernek sok van, akkor könnyebb az élet, jobban lehet boldogulni, meg úgy általában boldogabbak a mindennapok. Ellenben, ha kevés jutott, akkor minden körülményesebb, alapvető tevékenységek is nyögvenyelősen mennek, illetve sok a napi stressz és a bizonytalanság. Neeem, nem a pénzre gondolok. Annyira banális, és mégis olyan nehéz „beszerezni”, éppen ezért egyre nagyobb piaca is van: az önbizalom

Számomra a világon a második legidegesítőbb tanács vagy kvázi felszólítás a „Bízz magadban!” (a listavezető a „Türelem!”, de ez egy külön bejegyzést is megérne). Bízz magadban… tényleg, hogy erre nem gondoltam! Probléma megoldva.
Az a legnagyobb bajom ezzel a jellemzően jóhiszeműen tett javaslattal, hogy egyrészt azt feltételezi, hogy az önbizalmat csak úgy időről időre elő lehet húzni a tarsolyból, mikor épp szükség van rá, csak az illető valahogy pont megfeledkezett róla, ezért elég emlékeztetni rá, és máris megoldódott az ügy; másrészt aki épp ebben szenved hiányt, az csak még frusztráltabb lesz tőle, hogy tudja, hogy mit kéne tennie vagy éreznie, és mégsem képes rá, amitől csak még távolabb kerül az áhított magabiztosságtól.

Ennek a pszichológiájáról, fejlesztéséről megszámlálhatatlanul sok anyagot találni online és offline egyaránt, nem is mennék bele a különböző tippekbe, trükkökbe, inkább saját tapasztalatokra reflektálnék, meg egy-két olyan gondolatot tudnék megosztani, ami talán kevésbé gyakran kap hangsúlyt a témában.

Azt elég határozottan ki merem jelenteni, hogy mozgalmas évem volt/van, amiben az egyetlen állandó dolog maga a változás volt. A magasságomon kívül nagyjából minden megváltozott körülöttem/rajtam/bennem (bár most késztetést érzek, hogy megmérjem magam… idén már semmin nem lepődnék meg :) … ). Az is érdekes egyébként, hogy a „változás” szinonimájaként a Word a következő szavakat javasolja: növekedés, fejlődés, növés, gyarapodás, emelkedés… Pedig, én legalábbis, nem ezen a pozitív vonalon szoktam gondolkodni, ha változásról van szó, mert az általában inkább félelmet ébreszt bennem. Mindenesetre az biztos, hogy a változással járó új helyzeteknek az átélése és megtapasztalása borzasztó jó hatással tud lenni az önbizalomra. Kellemetlen igazság, de a biztonságosból és kényelmesből aligha lehet magabiztosságot építeni, ellenben a kényelmetlenből annál inkább.

Idén rengeteg olyan helyzet volt, amikor féltem, de ennek ellenére megcsináltam/ megpróbáltam/ megmondtam/ megkérdeztem, amiről úgy éreztem, hogy kell. Ha pillanatképekként ki akarnám kockázni ezeket a szituációkat, akkor mindig van az a pont, amikor szinte már bénító a rettegés, ugyanakkor van egy belső nyomás is, hogy márpedig én ezt akkor is meg akarom tenni, aztán nagy levegő, majd egy szívdobbanásnyi némaság… és végül a tett. És szerintem ebben a szívdobbanásnyi némaságban születik az önbizalom. (Na, most mondja azt valaki, hogy ez nem egy költőien szép kép? :) ) De tényleg. Ezekből a röpke kis másodpercekből épül fel lassacskán.

A másik dolog, amit megtanultam, hogy az önbizalom nem egy listán kipipálandó, statikus tétel, hogy néha-néha már van, sőt időnként kifejezetten fényesen megcsillan, és akkor ezzel meg is vagyunk, jöhet az önfejlesztés következő programpontja. Sajnos marhára nem :)
Világokat leigázni képes győztesből nagyjából két másodperc alatt át tudok váltani teljes zavarban lévő szürke kisegérré.
Nyilván érdemes lehet elmerengeni rajta, hogy mikor, kivel, hol, milyen helyzetekben jelentkezik főképp az utóbbi állapot, de vélhetően épp akkor, ott és azzal, akivel igazán úgy érezzük, hogy van tétje, mert a legjobb énünket szeretnénk mutatni. És itt ismételten visszakanyarodunk a félelemhez, amin át az önbizalomhoz vezet az út, merthogy ez lényegében egy önmagát gerjesztő és önmagából táplálkozó örök körfogás, aminek jó esetben nincs is igazán vége.

 Így kívánok mindenkinek sok-sok bátor szívdobbanást, és szűntelenül épülő önbizalmat!

(Borítókép: pixabay.com)

Volt itt némi megtévesztő csönd az utóbbi időben. Mintha május óta nem is történt volna semmi, csak ringatóztam az álmos eseménytelenség taván, a kényelem és megszokás puha takarójába burkolva, „Komfort zóna” névre keresztelt vitorlásomról szemlélve a nyugodt víztükröt… Hát majdnem… Csak közben kiderült, hogy ez nem tó, hanem tenger, a vitorlát megtépázta a vihar, ezért a takarómat kellett kifeszíteni, a nyugodt víztükörből pedig a szél tekintélyes hullámokat tud vetni. De hogy kerültem ide, és hol van ez az itt?

A történet „hogyan”-jához valószínűleg hozzájárul az a meglepő tény, hogy visszaolvasva a legelső bejegyzésemet, már februárban papírra vetettem, hogy foglalkoztat a kérdés: „Mit szeretnék az életben?”. Mivel nekem erről nem szólt senki, én most jófej leszek, és felhívom rá az esetleges gyanútlan olvasó figyelmét, hogy ilyen kérdéseket az ember nem tehet fel magának büntetlenül. Mert, mint kiderült, a válasz nem egy könnyed teadélután keretében érkezik. Viszont onnantól, hogy már „motoszkál a motoszka”, és elkezdjük megkérdőjelezni a rutint, nincs megállás, észrevesszük, hogy belevágunk új kihívásokba, beleállunk helyzetekbe, és réges-régen a szőnyeg alá söpört dolgokról rántjuk le a leplet (vagy akár felgyújtjuk az egész szőnyeget…).

Egyszerre szép és félelmetes a folyamatban, hogy lassan, szinte észrevétlenül indul, de a sok kis apróság gerjeszti egymást: a vállalt kihívások sikerei önbizalmat adnak, az önbizalom újabb helyzeteket hoz, bátorságot ad, és további kérdéseket szül (kifejezetten erős idegzetűeknek való kérdés: „Jó ez így most nekem?”). A fájdalmas rész pedig maga a felismerés, hogy esetleg rossz volt az irány, hogy túl sok volt a megalkuvás, és ami igazán csíp és éget: hogy ennél több is lehet bennem.

Itt azonban még mindig nincs vége, az igazi mélységet a felismerést követő tettek adják. Egyrészt nehéz hátrahagyni az ismerős rutint, hiszen jól megy, komfortos, és nem okoz csalódást, még akkor is, ha már nem a javunkat szolgálja; másrészt ijesztőek az új kihívások, új feladatok, új lehetőségek, vagyis az ismeretlen, mert mi van, ha az majd nem megy jól, vagy megsérülünk. Az egész lényegében egy nagy ugrás a sötétbe, ahol az egyetlen fényforrás a remény, hogy meg tudjuk oldani, és a földet éréskor többek leszünk, mint annak előtte. Illetve annak, aki vállalja az ugrást, ott az örök vigaszdíj: a nyugodt lelkiismeret, hogy legalább megpróbálta, megadta magának az esélyt valami jobbra, valami többre.

És hogy hol vagyok én most? Már elugrottam, lesz, ami lesz. Szelem a tengert, nyelem a vizet, kicsit csapzottan, kicsit megtépázva, de emelt fővel, szabadon, magammal békében.

(Borítókép: pixabay.com)

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem egy évben elég sok „anyák napja” jut. És ezek jellemzően nem, vagy nem csak májusban fordulnak elő, hanem teljesen random, egyszerű hétköznapokon. Ugyanis számomra anyák napja az, amikor együtt csinálunk valamit, vagy csak úgy „vagyunk”, és beszélgetünk. Vagyis amikor minőségi időt töltünk el együtt, és nem is szükségszerű, hogy csak ketten legyünk, de mindenképp egymás társaságában.

A legjobb az egészben pedig az, hogy ezek az alkalmak nem muszájból történnek, hanem szívesen megyek, egyszerűen azért, mert jól esik vele lenni. Ehhez mondjuk nagyban hozzájárul az a nem elhanyagolható tényező, hogy Anya jófej. :) Ezért is kezdtem a szerencsével, mert, habár a szüleinket nem választhatjuk meg, én eléggé jól jártam, és ez, ahogyan már az Apás bejegyzésemben is írtam, biztos, hogy nagyban meghatározta az életem, meg úgy általában azt, amilyen vagyok. És ezért van az is, hogy nekem az anyák napja nem egy kötelező program, nem arról szól, hogy „beáldozok” egy napot, hozzávágok valami virágot, mert így illik (de valójában az illemnek ehhez kevés köze van, szerintem ez inkább a lelkiismeret kellemetlen susmorgásának elhallgattatására irányuló kísérlet egyeseknél), hogy aztán egy újabb évig ne is nyissam rá az ajtót. Ilyesmit el se tudnék képzelni.

Azért megyek, mert Anya egy rendkívüli személy, és ki ne szeretne rendkívüli emberek társaságában lenni? Nem mondom, ehhez a rendkívüliséghez egészen kivételes makacsság és páratlan büszkeség, illetve dacosság is társul, szóval nem feltétlen könnyű vele, de a férjem biztos ezer örömmel megerősítené, hogy velem sem az…

Ugyanakkor ezek a – vélhetően – tőle öröklött „nehéz” karakterjegyek olyankor is visszaköszönnek, amikor sikerül valamit megcsinálni, mert nem bírtam feladni; amikor bizonyos dolgok nem érnek váratlanul, mert felkészülten és összeszedetten vágok neki egy-egy kihívásnak (ahogy tőle is látom); amikor nem engedek a csoportnyomásnak, mert fülembe cseng az intelme, mely szerint: „Gondolkodj, sose azért csinálj valamit, mert „így szoktuk”, vagy mert a többi is azt csinálja!”. Azt is meg szoktam kapni tőle, hogy túl jószívű vagyok, de megint csak: milyen legyek, ha otthon mindig ezt a példát láttam? Tőle tanultam, hogy különcnek lenni sosem szégyen, sőt, inkább bátorság; hogy a „Nem” egy teljesen kerek, befejezett mondat, csak merni kell használni; hogy a világon az egyik legnagyobb érték a megszerzett tudás; és hogy az ember könyvek között mindig jó társaságban van. :)

Az anyák napja tehát nem hiszem, hogy a kötelező körökről szól, amiket meg „kell” futnunk, hanem inkább alkalmat teremt arra, hogy átgondoljuk, hogy mit kaptunk attól az embertől, aki a világra hozott (az életen kívül…), ennek hatására milyenek lettünk, és amennyiben szeretnénk, úgy mi az, amit szívesen visszaadnánk a kapott dolgokért cserébe, illetve hálánk jeléül. Nem csak május első vasárnapján, hanem úgy általában, akár egy hétfői, csütörtöki vagy szombati napon is. Az én esetemben biztosan tudom, hogy Anya minden eddigi és még a jövőben elkövetkező együtt töltött percet megérdemel, sőt még annál is többet. Ha annyi közös idő jutna nekünk, amennyi alatt ki tudnám fejezni a hálámat az ő odaadásáért, miénk lenne az örökkévalóság.

(Borítókép: pixabay.com)

Nagyon könnyű pozitív üzeneteket közvetíteni akkor, amikor épp minden rendben van. Persze ez sem haszontalan, hiszen más napsütése megmelengetheti azokat, akik felett gyűlnek a felhők, vagy akár bőrig is áztak már életük egy „monszunosabb” időszakában. A pozitív hozzáállás igazi próbája azonban mégiscsak az, amikor nehéz, amikor kihívás vagy megmérettetés van, és a dolgok nem pont a várakozásoknak megfelelően alakulnak.

Az én elmúlt két évem például kifejezetten jó volt. Nem mondom, szükségem is volt rá, mert ezt a két bő esztendőt egy nagyon stresszes időszak előzte meg, ami testileg és lelkileg is megtépázott. Ebből a törékeny állapotból viszont sikerült új erőre kapni, sőt amennyire lehetett, igyekeztem a „napfény befőttből” betárazni az esősebb napokra. Nem feltétlenül azért, mert osztom azt a gondolkodásmódot, mely szerint, ha valami nagyon jó történik, akkor retteghetünk az ezt kiegyensúlyozó jövőbeli csapásoktól, hanem egyszerűen azért, mert az életben történnek dolgok, jók is és rosszak is váltakozva.

A saját kis lelki tengerpartomon sütkérezve azonban arra gondoltam, hogy ha arra is szánok időt és energiát, hogy építsek kapaszkodókat magamnak, illetve kialakítsak jó szokásokat, amiket tudok gyakorolni, és rögzülnek, amikor megy a szekér, akkor ezek könnyebben megtarthatnak a döccenősebb útszakaszokon is. Illetve itt a blogon is részben azért próbáltam/próbálok pozitív tartalmú témákat csokorba gyűjteni, hogy legyen egy bázis, ahová magam is visszatérhetek. Legalábbis ez volt a tervem. Aztán az élet természetéhez híven elkezdtek váratlan dolgok történni. Én pedig úgy reagáltam, ahogy annak idején: félelemmel, szorongással, kétségekkel, stresszel.

Annyi változás történt, hogy a problémámat megosztottam másokkal. A kapaszkodóim építése közben ugyanis azt hiszem, nyitottabb lettem mások felé, és a blogolásnak köszönhetően kevésbé esik nehezemre magamról vagy a gondjaimról beszélni. A nap végére tehát többeknek is kiöntöttem a lelkem, ami számomra egészen váratlan eredményt hozott: mély hálát éreztem. Ugyanis tudatosult bennem, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek számítok. Akik szánnak rám az idejükből, akik meghallgatnak, támogatnak, akikhez fordulhatok. Ettől még nem oldódott meg a problémám, de észrevettem még egy kapaszkodót, amit korábban nem láttam, ez pedig erőt ad, és hitet abban, hogy bárhogy is lesz, a „napfény befőttem” kitart a következő napsütésig.

(Borítókép: unsplash.com)

Egy válasz, ami szinte minden kérdésre alkalmazható, ráadásul nem jár semmilyen elköteleződéssel, felelősségvállalással, és még mentális energiabefektetést sem igényel, ugyanakkor gyors, és bármikor rendelkezésre áll. Ez nem más, mint a „Nekem mindegy”. Mit nézzünk este? Mikor találkozzunk? Hol ebédeljünk? Mivel menjünk? A „Nekem mindegy” olyan, mint egy jó farmernadrág: univerzális, és nagyjából mindennel működik. Az egyetlen kivételt talán a „Miért” kezdetű kérdések képezik, de azoknak is megvan a saját, nagy múltra visszatekintő, jól bevált partnerük, vagyis a „Csak”, de az már egy másik történet.

A környezetemtől korábban már többször kaptam olyan visszajelzést, hogy túl sokszor adom válaszként azt, hogy „Nekem mindegy”. Ez pedig elgondolkodtatott. Egyrészt, hogy ez mit árul el rólam, másrészt, hogy igaz-e, amit állítok? Nekem tényleg mindegy? Hogy mindennek a végére járjak, kísérletbe fogtam: elhatároztam, hogy egy hónapig tudatosan odafigyelek, hogy ne használjam ezt a kifejezést. Bevallom, borzasztó nehéz volt!

Hamar megtapasztaltam, hogy tényleg gyakran húzom elő a tarsolyból ezt a mondatot, olyannyira, hogy már engem is elkezdett idegesíteni, amikor automatikusan ez jött volna a számra. Elsősorban a férjemmel alakultak ki ennek következtében érdekes párbeszédek, mikor ilyen, és ehhez hasonló válaszokat kapott egy-egy teljesen ártatlan kérdésére: „Nekem mindegy…ajjj… vagyis nem mindegy…Nem, én ezt most eldöntöm…máris fogok hozni egy döntést…mi legyen…mi legyen…vígjáték! Ma vígjátékhoz lenne kedvem.”

Az első hét kínkeserves volt, és mentálisan nagyon fárasztó, de úgy döntöttem, kitartok, legyen szó bármilyen lényegtelen apróságról, én állást fogok foglalni benne. Merthogy arra jöttem rá, hogy esetemben az az oka a túlzott „nekem mindegy”-ezésnek, hogy nem akarok dönteni, hanem amit csak lehet, mint a forró krumplit, mielőbb továbbdobom, jellemzően vissza a feladónak. Mert egy igazi döntés gondolkodást igényel, és annak a tudatosítását, hogy mire vágyom, mit szeretnék. Vagyis a tudatos döntés felelősségvállalás. Hiszen az is egy döntés, hogy a „nekem mindegy” [ = „döntsd el te”] mögé bújok, és nem döntök, csakhogy így nem vállalom a felelősséget azért, ami történik velem, vagyis lényegében a saját életemért. Még akkor is, ha teljesen banális dologról van szó, mint az esti film vagy az ebéd. Újonnan szerzett tapasztalataim szerint kicsiben érdemes elkezdeni, és egy idő után ezt a szemléletet könnyebben ki lehet terjeszteni a nagyobb, fontosabb dolgokra is, amikor már nem csak az a kérdés, hogy gyalog menjünk-e vagy kocsival, hanem akár jelentős karrier- vagy életvezetési döntéseket hozunk meg.

Az esetek kisebb részében pedig azt figyeltem meg, hogy nem volt igaz, amit mondtam. Valójában nem volt mindegy, pontosan éreztem, hogy a két opció közül inkább melyiket szeretném, de nem mondtam, mert kedvezni szerettem volna a másiknak, vagy nem akartam konfliktust. Illetve annak ellenére, hogy a következő típus rám nem igazán jellemző, de ha már kategorizálok, akkor ugyancsak idesorolnám a „nekem mindegy”-nek azt a mindenki által ismert variációját, amikor már a hangsúlyból világos, hogy a szóban forgó dolog marhára nem mindegy. Ez jellemzően az olyan kérdésekre érkezik válaszként, mint pl.: „Nem gond, ha ezt inkább jövő héten csinálom meg?”. A fentiekben részletezett energiatakarékos „nekem mindegy”-eknél semmiben sem különbek ezek az utóbbi, füllentős/hazug „nekem mindegy”-ek. Sőt, ezek talán még rosszabbak is, mert terhelik a kapcsolatot, hiszen már megfogalmazódott bennem egy vágy, amit szeretnék, de nem mondom, inkább eldugom a „nekem mindegy” mögé, és ha a másik nem tudja, vagy nem találja ki, hogy mire gondoltam, még jó csalódott is lehetek. Szóval arra jutottam, hogy a „nekem mindegy” használata hosszú távon ebben az esetben sem kifizetődő, még akkor sem, ha a jószándék vezérel, mert lehet, hogy később emiatt neheztelni fogok a másikra.

Végül a harmadik és egyben legritkább eset az volt a tabu mondatom használatakor, amikor tényleg úgy éreztem, hogy mind a két-három felkínált alternatíva elfogadható a számomra, bármelyikhez lenne kedvem. Azonban visszatérve a felelős döntéshozatalhoz, mostanra már érzek különbséget aközött, hogy „nekem mindegy” és aközött, hogy „mindkettőt szívesen csinálnám”, amennyiben valóban ez a helyzet. A „nekem mindegy” az én szememben egy sodródást jelent, a döntés elhárítását, míg az olyan tartalmú mondatok, mint a „nekem mindkettő megfelel”, azokban ott van a beleegyezésem, vagyis a döntésem, amit kinyilatkoztattam, tehát vállalom az opciók bármelyikét.

Hogy milyen pozitív hozadékai voltak az elmúlt egy hónapnak? Azt vettem észre magamon, hogy sokkal inkább tudatában vagyok a saját vágyaimnak és igényeimnek, és ezeknek jobban hangot is tudok adni, aminek következtében ezek gyakrabban teljesülnek is, vagyis elégedettebb vagyok. Úgy általánosságban is könnyebben kommunikálok a környezetemmel, illetve határozottabbnak és magabiztosabbnak érzem magam. Egy kicsit olyan, mintha végre átvettem volna az irányítást a saját életem fölött, ami nagyon jó érzés, csak ajánlani tudom! :)
Bár lehet, hogy a körülöttem lévők megcáfolnának, de nem érzem úgy, hogy mindezektől mondjuk akaratosabb vagy kevésbé együttműködő/kompromisszumkész lennék, mert abból, hogy tisztában vagyok vele, hogy mit szeretnék, még egyáltalán nem következik az, hogy ezt rá is kellene erőltetnem bárkire, vagy minden áron keresztül kellene vinnem mindig mindenkin az akaratomat. Ettől még engedhetek, vagy kedvezhetek a másiknak, de ezt is tudatos döntés eredményeként teszem.

Egy szó, mint száz, akár a tudatosság hiánya (gondatlanságból elkövetett „nekem mindegy”), akár a konfliktuskerülés vagy a megfelelés iránti vágy (előre megfontolt szándékkal elkövetett „nekem mindegy”) áll a háttérben, érdemes ezeket ritkítani a mindennapi nyelvhasználatból, mert ez a gondolkodásunkra is hatással lesz, és rájöhetünk, hogy sokkal több erő rejlik bennünk, illetve sokkal nagyobb hatalmat szerezhetünk a saját életünk felett, mint gondolnánk. A létezésünk során így is annyi kiszámíthatatlan tényező hat ránk, és annyi váratlan esemény történik velünk, hogy azokban az esetekben, amikor dönthetünk, és van választásunk, legalább akkor éljünk vele! Tartozunk magunknak azzal, hogy ne legyen mindegy!

(Borítókép: pixabay.com)

Időről időre eszembe jut Elie Wiesel holokauszttúlélő írónak az a gondolata, hogy „A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny”. Magam is tapasztaltam, hogy amíg tudok haragudni valakire, addig érzelmileg kötődöm hozzá, és azért vagyok mérges, mert számít nekem, ha viszont már nem is érdekel az illető, akkor egy szakadék két átellenes oldaláról figyeljük egymást, ahonnan nehéz megmenteni a helyzetet.

Ugyanezen analógia mentén gondolkodva arra jutottam, hogy a „kiemelkedő” – akár pozitív, akár negatív extrémitásról legyen is szó – ellentéte az „átlagos”. A rettegett szó. Mert mire asszociálunk az átlagosról? Unalmas, középszerű, tucat. Az átlagos olyan lagymatag, az meg nem kell senkinek. Sokkal inkább szeretjük az egyedit, a különlegest, a nem hétköznapit, mert az izgalmas és merész. Hiszen eltér a normától, felhívja a figyelmet. Ezért hát felkerekedünk az egyediség vakmerő és kalandokat ígérő útján, és esetenként inkább választjuk a „kerülőutat” vagy a nagyobb fáradságot, mintsem, hogy „beálljunk a sorba”. Ezt a törekvést ráadásul a média is megerősíti: mindenhonnan az folyik, hogy tűnjünk ki a tömegből. Csak az a bökkenő, hogy közben mintha kezdenénk elfelejteni, hogy amúgy meg mind egyediek vagyunk. Csak úgy helyből, nekifutás nélkül, alapjáraton. Küzdelem-, erőfeszítés- és izzadságmentesen is. Sőt, paradox módon talán épp azzal veszítünk a különlegességünkből, hogy annyira igyekszünk mindenki mástól különbözni, hogy egy ponton túl már az válik a hétköznapivá, az lesz a konformitás.

Az általános elégedettségemen nekem mindenképpen javít a következő emlékeztető, de hátha másnak is pont arra van a mai napon szüksége, hogy ezt lássa leírva: nem kell tennem ahhoz semmit, hogy egyedi legyek, elég az, hogy létezem.

Napi szinten az élet legkülönbözőbb területein használjuk az átlagot, mint viszonyítási alapot, és természetesen mindig jó érzés közelebb találni magunkat a skála pozitív végéhez, bármilyen témát is érintünk: IQ, fizetés, egészségi állapot, különböző testrészek méretei (�), stb. Ugyancsak tapasztalatból tudom, hogy gond akkor van, ha minden létező skálán minél magasabban akarjuk verni az átlagot. Eddigi életem legnagyobb részét megfelelési kényszerben és perfekcionistaként éltem. Ez azt jelentette, hogy ha nem adtam bele mindenem minden egyes dologba, amit csináltam, akkor az eredménytől függetlenül elégedetlen voltam magammal. Illetve amíg a tetteimmel nem sikerült kivívnom mindenki elismerését a környezetemben, addig megtagadtam magamtól mindenfajta dicséretet. Könnyen kitalálható, milyen gyakran sikerült teljesíteni ezt a „mindösszesen” kettő kitűzött célt (mindenkit elkápráztatni, és mindig mindent legalább 100%-osan csinálni): soha. Közben lehet, hogy sok mindenben voltam kiemelkedő, de akkor ezekben a dolgokban mégsem tudtam örömömet lelni, ellenben aki ugyanezeken a skálákon hozzám képest az átlagoshoz közelebb mozgott, az jó eséllyel boldogabb volt, mint én. Csak azért akartam kiemelkedő lenni, hogy az átlagostól eltérjek, nem volt mögötte valós, saját indokom. Hajtottam, de nem is tudtam, hogy miért. Valószínűleg magáért a hajtásért.

Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy az erőfeszítésmentes, belenyugváson alapuló és mindennemű fejlődést vagy önfejlesztést nélkülöző, igénytelen életet tartom célravezetőnek. Nekem sokkal inkább az segít, ha annak tudatában, hogy minden embertársamhoz hasonlóan én is egyedi vagyok, el tudok gondolkodni, hogy mi az, amiben mégis szeretnék jobb lenni, önmagamért. Nem mindenben, és nem mások kedvéért. Illetve, hogy el tudom fogadni, hogy ha bizonyos területeken kiemelkedő vagyok, az energiát igényel a részemről, ami könnyen lehet, hogy máshonnan hiányozni fog, és ahol emiatt valószínűleg nem leszek kiugróan jól teljesítő, csak átlagos, vagy akár annál gyengébb, és ez így van rendjén. A lényeg, hogy a rendelkezésemre álló energiával én gazdálkodom, és a saját döntéseim révén osztom fel a napi tevékenységeim között. Túl sok terület között könnyen elfolyhat, és kiéghetek (mint ahogy ez meg is történt korábban), ha pedig túl fukar vagyok vele, akkor nem fejlődök, csak egy helyben toporgok.

Érdemes tehát az energiánkkal bölcsen sáfárkodni, és kevésbé rettegni az esetleges „átlagosságtól”, hiszen a boldogsághoz, minden egyediségünk mellett, arra is szükségünk van.

(Borítókép: pixabay.com)