Nem vagyok párkapcsolati szakértő. Korántsem. Csak az enyémnek voltam a „szakértője”: 11 év tapasztalat a kapcsolatban, ebből 6 év „rutin” együttélésből és 3 évnyi „ismeretanyag” házasságból. (Ugyanazzal a személlyel.)

Nem sikerült. Vagyis… ebben sem vagyok biztos, hogy hogyan címkézzem. Vajon az a sikertelen házasság, amit a felek inkább felbontanak, mert szeretik egymást annyira, hogy ne akarjanak boldogtalanságot okozni a másiknak önös érdekekből (pl.: mert „még mindig jobb így, mint egyedül”)? Esetleg attól sikeresebbnek tekintenénk, ha ugyanez a két ember tovább éldegélne egymás mellett a „langyosban”? És biztos, hogy jogosan bélyegezzük önzőnek azokat, akik felvállalják ezt a „sikertelenséget”, szemben az önfeláldozó „sikeres” házasokkal?

Tudom, sarkítok, és tudom, van bennem indulat. Ezerféle kapcsolat létezik, mindegyiknek más-más dinamika ad színezetet, és két ember bármilyenfajta közössége soha nem fekete vagy fehér. Ezt is tudom. Azt pedig a saját kapcsolatom végéből tanultam meg, hogy a házasság olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Az mindenesetre sokat segített, mikor el tudtam engedni azt a vágyamat, hogy mások megértsék az indokaimat. Nem kell. És nekem nem lesz tőle se jobb, se rosszabb, hogy valaki validálja-e a döntéseimet. Idáig eljutni már önmagában nagy áttörés volt, ami mintegy fél évig tartott. Innentől sem éppen fáklyás menet, de kicsit könnyebb.

A kezdeti sokk után, mikor már kialakul az új rutin, akkor jön az, hogy szépen sorban sikerül túlélni a nagy „elsőket”, mint heti bevásárlás, „póktámadás”, betegség (ez is csak utólag értékelődik fel, de „kettesben” influenzásnak lenni igenis más, mint egyedül), ünnepek, közös filmek/sorozatok folytatása külön-külön, és még sorolhatnám. Szar? Kurva szar. (Nem a céltalan trágárkodásra hajtok, inkább csak a lelki nehézségek mértékét igyekeztem érzékeltetni a saját megszokott kis eszköztárammal.) De tény, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Mert az első ilyen alkalmak után a második már mindig sokkal könnyebb, a sokadik pedig már büszkeséggel is eltölt, mert még egy dolog a listán, ami megy, amit meg tudok oldani, úgy, hogy korábban nem hittem volna. Szóval meg kell küzdeni minden kis győzelemért, de igenis érdemes, mert nem marad el a jutalma. Nekem legalábbis sokkal biztosabb lábakon áll az önértékelésem, mint annak előtte. Mármint, félreértés ne essék, nem a szingli életformának igyekszem javítani a sajtóját, de ha már véget ért egy kapcsolat, abból azért nagyon szépen lehet építkezni is, amikor készen állunk rá.

Ugyancsak nagy téma a „Hogyan tovább?” kérdéskör. Mert akarva-akaratlanul is, de azért felmerül az emberben, hogy vajon a következő jobb lesz? Mitől? Még ha tudom is, hogy ez miért nem volt jó, de mi van, ha a másik meg majd más miatt nem lesz jó? Azt is el fogom rontani? Akkor meg minek egyáltalán keresni? És nyilván jön a túlagyalás meg a pszichologizálás, hogy mi van, ha tudat alatt én „direkt választok bele mindig”...

Persze, ezer tanulságot le tudtam vonni, és számtalan dolog van, amit már máshogy látok, vagy amire most máshogy reagálok, mint korábban, de azért egy kapcsolat elgyászolása után valószínűleg jogosan merül fel, hogy lenne itt még bőven dolgom magammal, és elvégzendő önismereti munkában sincs hiány. Mert elég nagy tanulság az is, hogy a véletlenre vagy a vakszerencsére bízni, hogy a következő jobb legyen, őrültség. Ha viszont nem ez az irány, akkor az tudatosságot igényel (már megint… fura, hogy mindig ide lyukadunk ki…), meg olyan bagatell kis dolgok tisztázást, mint hogy mire vágyom, mire nem vágyom; milyen vagyok most, és milyen szeretnék lenni; mi a fontos/ miből nem alkuszom, és miből tudok engedni. Ugyanis egyre inkább úgy látom, hogy ezeket a kérdéseket sem lehet megúszni. Illetve nem biztos, hogy érdemes. Mert egy kapcsolat vége (szerintem) jellemzően azt jelenti, hogy egyrészt volt egy felismerés, hogy jelen vannak negatív, nem kiküszöbölhető mintázatok, másrészt felmerült a határozott igény is ezeknek a megszüntetésére. Ami alapvetően jó dolog, és előremutató. Ugyanakkor, ahogy az egyik kedvenc dalszöveg-részletem is mondja:

„Attól, hogy másnak hívod,
A problémát „ő”-vel írod”

Szóval felépülni egy szakításból már önmagában embert próbáló feladat, de tartok tőle, hogy ez csak az út egyik fele, mert a másik, hogy mit teszünk mindezek után azért, hogy ezeket a negatív mintákat, amiket vonzottunk (mert vonzottuk), és amiért a megszokás kényelmességéből is inkább kiléptünk, ne hívjuk vissza az életünkbe máshol, máskor, más formában, más személyben sem. Ennek pedig valószínűleg három ellenszere van: önismeret, önismeret, önismeret.

(Borítókép: unsplash.com)