Van ez a dolog, amiből, ha az embernek sok van, akkor könnyebb az élet, jobban lehet boldogulni, meg úgy általában boldogabbak a mindennapok. Ellenben, ha kevés jutott, akkor minden körülményesebb, alapvető tevékenységek is nyögvenyelősen mennek, illetve sok a napi stressz és a bizonytalanság. Neeem, nem a pénzre gondolok. Annyira banális, és mégis olyan nehéz „beszerezni”, éppen ezért egyre nagyobb piaca is van: az önbizalom

Számomra a világon a második legidegesítőbb tanács vagy kvázi felszólítás a „Bízz magadban!” (a listavezető a „Türelem!”, de ez egy külön bejegyzést is megérne). Bízz magadban… tényleg, hogy erre nem gondoltam! Probléma megoldva.
Az a legnagyobb bajom ezzel a jellemzően jóhiszeműen tett javaslattal, hogy egyrészt azt feltételezi, hogy az önbizalmat csak úgy időről időre elő lehet húzni a tarsolyból, mikor épp szükség van rá, csak az illető valahogy pont megfeledkezett róla, ezért elég emlékeztetni rá, és máris megoldódott az ügy; másrészt aki épp ebben szenved hiányt, az csak még frusztráltabb lesz tőle, hogy tudja, hogy mit kéne tennie vagy éreznie, és mégsem képes rá, amitől csak még távolabb kerül az áhított magabiztosságtól.

Ennek a pszichológiájáról, fejlesztéséről megszámlálhatatlanul sok anyagot találni online és offline egyaránt, nem is mennék bele a különböző tippekbe, trükkökbe, inkább saját tapasztalatokra reflektálnék, meg egy-két olyan gondolatot tudnék megosztani, ami talán kevésbé gyakran kap hangsúlyt a témában.

Azt elég határozottan ki merem jelenteni, hogy mozgalmas évem volt/van, amiben az egyetlen állandó dolog maga a változás volt. A magasságomon kívül nagyjából minden megváltozott körülöttem/rajtam/bennem (bár most késztetést érzek, hogy megmérjem magam… idén már semmin nem lepődnék meg :) … ). Az is érdekes egyébként, hogy a „változás” szinonimájaként a Word a következő szavakat javasolja: növekedés, fejlődés, növés, gyarapodás, emelkedés… Pedig, én legalábbis, nem ezen a pozitív vonalon szoktam gondolkodni, ha változásról van szó, mert az általában inkább félelmet ébreszt bennem. Mindenesetre az biztos, hogy a változással járó új helyzeteknek az átélése és megtapasztalása borzasztó jó hatással tud lenni az önbizalomra. Kellemetlen igazság, de a biztonságosból és kényelmesből aligha lehet magabiztosságot építeni, ellenben a kényelmetlenből annál inkább.

Idén rengeteg olyan helyzet volt, amikor féltem, de ennek ellenére megcsináltam/ megpróbáltam/ megmondtam/ megkérdeztem, amiről úgy éreztem, hogy kell. Ha pillanatképekként ki akarnám kockázni ezeket a szituációkat, akkor mindig van az a pont, amikor szinte már bénító a rettegés, ugyanakkor van egy belső nyomás is, hogy márpedig én ezt akkor is meg akarom tenni, aztán nagy levegő, majd egy szívdobbanásnyi némaság… és végül a tett. És szerintem ebben a szívdobbanásnyi némaságban születik az önbizalom. (Na, most mondja azt valaki, hogy ez nem egy költőien szép kép? :) ) De tényleg. Ezekből a röpke kis másodpercekből épül fel lassacskán.

A másik dolog, amit megtanultam, hogy az önbizalom nem egy listán kipipálandó, statikus tétel, hogy néha-néha már van, sőt időnként kifejezetten fényesen megcsillan, és akkor ezzel meg is vagyunk, jöhet az önfejlesztés következő programpontja. Sajnos marhára nem :)
Világokat leigázni képes győztesből nagyjából két másodperc alatt át tudok váltani teljes zavarban lévő szürke kisegérré.
Nyilván érdemes lehet elmerengeni rajta, hogy mikor, kivel, hol, milyen helyzetekben jelentkezik főképp az utóbbi állapot, de vélhetően épp akkor, ott és azzal, akivel igazán úgy érezzük, hogy van tétje, mert a legjobb énünket szeretnénk mutatni. És itt ismételten visszakanyarodunk a félelemhez, amin át az önbizalomhoz vezet az út, merthogy ez lényegében egy önmagát gerjesztő és önmagából táplálkozó örök körfogás, aminek jó esetben nincs is igazán vége.

 Így kívánok mindenkinek sok-sok bátor szívdobbanást, és szűntelenül épülő önbizalmat!

(Borítókép: pixabay.com)