Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem egy évben elég sok „anyák napja” jut. És ezek jellemzően nem, vagy nem csak májusban fordulnak elő, hanem teljesen random, egyszerű hétköznapokon. Ugyanis számomra anyák napja az, amikor együtt csinálunk valamit, vagy csak úgy „vagyunk”, és beszélgetünk. Vagyis amikor minőségi időt töltünk el együtt, és nem is szükségszerű, hogy csak ketten legyünk, de mindenképp egymás társaságában.

A legjobb az egészben pedig az, hogy ezek az alkalmak nem muszájból történnek, hanem szívesen megyek, egyszerűen azért, mert jól esik vele lenni. Ehhez mondjuk nagyban hozzájárul az a nem elhanyagolható tényező, hogy Anya jófej. :) Ezért is kezdtem a szerencsével, mert, habár a szüleinket nem választhatjuk meg, én eléggé jól jártam, és ez, ahogyan már az Apás bejegyzésemben is írtam, biztos, hogy nagyban meghatározta az életem, meg úgy általában azt, amilyen vagyok. És ezért van az is, hogy nekem az anyák napja nem egy kötelező program, nem arról szól, hogy „beáldozok” egy napot, hozzávágok valami virágot, mert így illik (de valójában az illemnek ehhez kevés köze van, szerintem ez inkább a lelkiismeret kellemetlen susmorgásának elhallgattatására irányuló kísérlet egyeseknél), hogy aztán egy újabb évig ne is nyissam rá az ajtót. Ilyesmit el se tudnék képzelni.

Azért megyek, mert Anya egy rendkívüli személy, és ki ne szeretne rendkívüli emberek társaságában lenni? Nem mondom, ehhez a rendkívüliséghez egészen kivételes makacsság és páratlan büszkeség, illetve dacosság is társul, szóval nem feltétlen könnyű vele, de a férjem biztos ezer örömmel megerősítené, hogy velem sem az…

Ugyanakkor ezek a – vélhetően – tőle öröklött „nehéz” karakterjegyek olyankor is visszaköszönnek, amikor sikerül valamit megcsinálni, mert nem bírtam feladni; amikor bizonyos dolgok nem érnek váratlanul, mert felkészülten és összeszedetten vágok neki egy-egy kihívásnak (ahogy tőle is látom); amikor nem engedek a csoportnyomásnak, mert fülembe cseng az intelme, mely szerint: „Gondolkodj, sose azért csinálj valamit, mert „így szoktuk”, vagy mert a többi is azt csinálja!”. Azt is meg szoktam kapni tőle, hogy túl jószívű vagyok, de megint csak: milyen legyek, ha otthon mindig ezt a példát láttam? Tőle tanultam, hogy különcnek lenni sosem szégyen, sőt, inkább bátorság; hogy a „Nem” egy teljesen kerek, befejezett mondat, csak merni kell használni; hogy a világon az egyik legnagyobb érték a megszerzett tudás; és hogy az ember könyvek között mindig jó társaságban van. :)

Az anyák napja tehát nem hiszem, hogy a kötelező körökről szól, amiket meg „kell” futnunk, hanem inkább alkalmat teremt arra, hogy átgondoljuk, hogy mit kaptunk attól az embertől, aki a világra hozott (az életen kívül…), ennek hatására milyenek lettünk, és amennyiben szeretnénk, úgy mi az, amit szívesen visszaadnánk a kapott dolgokért cserébe, illetve hálánk jeléül. Nem csak május első vasárnapján, hanem úgy általában, akár egy hétfői, csütörtöki vagy szombati napon is. Az én esetemben biztosan tudom, hogy Anya minden eddigi és még a jövőben elkövetkező együtt töltött percet megérdemel, sőt még annál is többet. Ha annyi közös idő jutna nekünk, amennyi alatt ki tudnám fejezni a hálámat az ő odaadásáért, miénk lenne az örökkévalóság.

(Borítókép: pixabay.com)