Volt itt némi megtévesztő csönd az utóbbi időben. Mintha május óta nem is történt volna semmi, csak ringatóztam az álmos eseménytelenség taván, a kényelem és megszokás puha takarójába burkolva, „Komfort zóna” névre keresztelt vitorlásomról szemlélve a nyugodt víztükröt… Hát majdnem… Csak közben kiderült, hogy ez nem tó, hanem tenger, a vitorlát megtépázta a vihar, ezért a takarómat kellett kifeszíteni, a nyugodt víztükörből pedig a szél tekintélyes hullámokat tud vetni. De hogy kerültem ide, és hol van ez az itt?

A történet „hogyan”-jához valószínűleg hozzájárul az a meglepő tény, hogy visszaolvasva a legelső bejegyzésemet, már februárban papírra vetettem, hogy foglalkoztat a kérdés: „Mit szeretnék az életben?”. Mivel nekem erről nem szólt senki, én most jófej leszek, és felhívom rá az esetleges gyanútlan olvasó figyelmét, hogy ilyen kérdéseket az ember nem tehet fel magának büntetlenül. Mert, mint kiderült, a válasz nem egy könnyed teadélután keretében érkezik. Viszont onnantól, hogy már „motoszkál a motoszka”, és elkezdjük megkérdőjelezni a rutint, nincs megállás, észrevesszük, hogy belevágunk új kihívásokba, beleállunk helyzetekbe, és réges-régen a szőnyeg alá söpört dolgokról rántjuk le a leplet (vagy akár felgyújtjuk az egész szőnyeget…).

Egyszerre szép és félelmetes a folyamatban, hogy lassan, szinte észrevétlenül indul, de a sok kis apróság gerjeszti egymást: a vállalt kihívások sikerei önbizalmat adnak, az önbizalom újabb helyzeteket hoz, bátorságot ad, és további kérdéseket szül (kifejezetten erős idegzetűeknek való kérdés: „Jó ez így most nekem?”). A fájdalmas rész pedig maga a felismerés, hogy esetleg rossz volt az irány, hogy túl sok volt a megalkuvás, és ami igazán csíp és éget: hogy ennél több is lehet bennem.

Itt azonban még mindig nincs vége, az igazi mélységet a felismerést követő tettek adják. Egyrészt nehéz hátrahagyni az ismerős rutint, hiszen jól megy, komfortos, és nem okoz csalódást, még akkor is, ha már nem a javunkat szolgálja; másrészt ijesztőek az új kihívások, új feladatok, új lehetőségek, vagyis az ismeretlen, mert mi van, ha az majd nem megy jól, vagy megsérülünk. Az egész lényegében egy nagy ugrás a sötétbe, ahol az egyetlen fényforrás a remény, hogy meg tudjuk oldani, és a földet éréskor többek leszünk, mint annak előtte. Illetve annak, aki vállalja az ugrást, ott az örök vigaszdíj: a nyugodt lelkiismeret, hogy legalább megpróbálta, megadta magának az esélyt valami jobbra, valami többre.

És hogy hol vagyok én most? Már elugrottam, lesz, ami lesz. Szelem a tengert, nyelem a vizet, kicsit csapzottan, kicsit megtépázva, de emelt fővel, szabadon, magammal békében.

(Borítókép: pixabay.com)