Az utóbbi időben sokan kérdezték tőlem, hogy hogy vagyok. Amire korábban az üzembiztos, előre bekészített és teljesen automatikus válaszom mindig az volt, hogy „Jól, köszi!”. Mint a tüsszentésre az „Egészségedre”. Nagyon ritkán megengedtem magamnak egy olyat, hogy „Megvagyok.”, de az mindig is azt jelezte, hogy „nem vagyok meg”, csak ilyet meg ugye nem mondunk... vagy legalábbis én így gondoltam. Ez valószínűleg két tőről fakad: részben társadalmi konvenció, részben meg a saját személyiségem, hogy nehogy valakit terheljek, untassak, vagy miattam kellemetlenül érezze magát (nehogy, mert akkor… mert akkor… mi van akkor?).

Így jellemzően inkább el sem gondolkodtam a válaszon. Viszont egy idő után a „Megvagyok” már olyannyira hamisan csengett még a magam számára is, hogy muszáj volt elmerengenem, hogy ez mennyire tükrözi a valóságot, és hogy úgy igazából hogy is vagyok. Nos, rájöttem, és nagy újság van: szarul vagyok! (Ez az a rész, ahol a közönség hitetlenkedve és óriási meglepődéssel a szívéhez kap). És itt még nincs vége, ugyanis, úgy érzetre legalábbis, ez a lelki állapot nem fogja magát egyik napról a másikra megoldani. Ezt támasztja alá az is, hogy jó párat aludtam már rá, és még mindig itt ülök az érzelmi trutymákban. Nem segített rajta sem jó szó, sem édesség, sem kiadós alvás. Gyanús, hogy ezen dolgozni kell… (a háttérben a közönség csalódott moraja hallatszik…)

Egy ideig két kézzel tartottam el magamtól az érzést, hogy szarul vagyok. Az már majdnem olyan, mintha beteg lennék. De én sose vagyok beteg. És szarul sem lehetek, én aztán biztosan nem, más lehet, de én nem. Csak feszített és rágott belülről. Aztán eljött a pont, mikor hátradőltem (szerencsére ültemben), majd egy nagy sóhaj kíséretében be mertem magamnak vallani, hogy lehet, hogy a jó nem ilyen. Lehet, hogy nagyon sok minden történt velem idén, és lehet, hogy ez megvisel. És ettől elképesztően megkönnyebbültem. Felszabadító érzés rájönni, hogy szarul vagyok, és ez nem baj. Igazából az lenne ijesztő, ha jól lennék. De „szerencsére” nem vagyok. Az pedig, hogy engedem magamnak, hogy „nem jól” legyek, meglepő módon pont abban segít, hogy jobban érezzem magam. Mert nem arra megy el az energiám, hogy félek a saját negatív érzéseimtől, meg küzdök ellenük, hanem helyette…feldolgozom őket (és ezzel itt be is fejezem a Coelho-i magasságokba csapó bölcselkedést).

De van ám itt még valami. Arra is rájöttem, hogy akármilyen nehéz is a helyzet, én most „biztonságban” lehetek szarul. Máris kifejtem, mit takar ez a szakzsargon. Az a lényege, hogy most úgy lehetek a padlón, meg úgy tehetem magamévá az ezzel járó negatív érzéseket, hogy tudom, hogy ha túl mélyre szállnék alá, lenne, aki visszaránt és segít felállni. Méghozzá többen is. Amiért nagyon-nagyon hálás vagyok! Mert így megvan a lehetőségem, hogy ne csak „elszenvedjem” a történteket, hanem épüljek, fejlődjek, tanuljak is belőlük. És ha nem épp ez az értelme ennek a színes katyvasznak, amit életnek nevezünk, akkor nem tudom, hogy mi az.

Szóval amikor úgy tűnik, hogy nem vagyok jól, akkor valószínűleg nem vagyok jól, utána jobb, majd időről időre újra visszacsúszok, de egyre ritkábban, és végül megint „jól” leszek, sőt, utána még JÓL is leszek!

(Borítókép: pixabay.com)