Könnyű lenne azt mondani, hogy ez egy rossz év volt. Csakhogy… nem volt az. Nehéznek borzasztó nehéz volt, ahogyan megterhelő és embert próbáló is, de ettől még nem sütném rá automatikusan, hogy rossz. Főleg úgy nem, hogy még mindig talpon vagyok! Kikezdett, megcsócsált, összerúgdosott, kilapított és padlóra küldött párszor ez a 2022, de basszus, mindannyiszor felkászálódtam. Több-kevesebb segítséggel ugyan, de itt vagyok, és úgy néz ki, hogy csak a végére érek!
Sőt, a helyzet az, hogy ha visszagondolok, akkor minden akadályra és nehézségre jutott legalább ugyanannyi támogatás, jó szó és biztatás. Ezek után azt mondani, hogy ez szar év volt, igazából hálátlanság lenne. Viszolygok a hurráoptimizmustól, de valamilyen morbid okból kifolyólag én mégis azt érzem, hogy szerencsém volt. Mondom ezt egy idén véget ért, 11 éves kapcsolattal a hátam mögött, megspékelve néhány erősen megkérdőjelezhető karrierdöntéssel, és az egészségesnél jóval több munkával és lelki megterheléssel. És mégis őszintén ki merem jelenteni, hogy szerencsém volt. Mert mindezekből pont annyit kaptam, amennyit még elbírtam, amikor pedig sok lett volna, akkor segítettek. Sokan.
Szóval arra is jó volt ez az év, hogy rájöjjek, hogy engem azért támogatnak, szeretnek, és hisznek is bennem. Az érdekes az egészben viszont inkább az, hogy ez nem újkeletű, eddig is így volt, de valószínűleg bármiről legyen is szó, mindent csak akkor veszünk észre, amikor készen állunk rá, hogy meglássuk. Amíg nem tudjuk befogadni, addig vakok vagyunk rá, és elsiklunk fölötte. Na jó, mindjárt a saját hatásom alá kerülök ettől a fennköltségtől :) Pedig tényleg. Ez az év a nagy ráeszmélések éve volt, de valójában ez a sok minden gyaníthatóan ott forrongott már egy ideje a felszín alatt, és valahogy mostanra érett meg mindez (vagy éppen én) arra, hogy utat törjön magának.
Mindezeken túl idén nagyon sokat tanultam is ám: emberekről, kapcsolatokról, magamról meg úgy általában az életről. Utálom bevallani, de úgy gondolom, hogy jót tett nekem ez az év. Mert nem csak az lehet jó, ami könnyű. Amiért megküzdünk, azt valahogy sokkal inkább érezzük a miénknek. Ezt az analógiát követve pedig akkor 2022 rohadtul az én évem volt! :) Két vállra fektettem a nyavalyást. Közben azért arra is megtanított, hogy egy introvertált is vágyhat társaságba, sőt, halálos félelmeket leküzdve ugyan, de ő is (kevésbé introvertált embertársaihoz hasonlóan) épp úgy ki tudja tárni a szívét mások előtt, és legalább annyian bele is férnek, ha nem még többen!
Szintén értékes lecke volt, hogy nagy a különbség aközött, hogy magányos/egyedül vagyok, vagy csak… „magam vagyok”. Merthogy egyáltalán nem érzem magam egyedül (és nem a horror filmes értelemben :) ). Tény, hogy most „magam vagyok”, de egyre inkább azt tapasztalom, hogy ezáltal önmagam is vagyok (bizony, erre a szójátékra rákészültem…).
Még nagyon sok okosságot fel tudnék sorolni, amit idén zsákoltam be a tarsolyomba, de lassan elkezdem rövidre zárni, hogy jövőre is legyen mihez nyúlnom, hátha az nyugodtabb és eseménytelenebb év lesz…(oké, itt megállunk, amíg mindenki befejezi a gúnyos nevetést… :) ). Mindenesetre az bebizonyosodott a számomra, hogy nem abból lehet igazán nagyokat okulni meg önismeretet építeni, ha leülünk merengeni és gondolkodni, hanem abból, ha minél több helyzetnek nekimegyünk, és kipróbálunk új dolgokat. Nálam sokkal okosabbak megfogalmazták már, hogy „élni lehet is, nem csak muszáj”. Hát ezt is mostanra értettem meg. És ez végszónak is jó lesz. Mi mást is kívánhatnék mindenkinek, mint hogy legyen elég bátorsága elindulni a muszájból a lehet felé, és hogy tartson ki addig, amíg az elsőre ijesztőnek és megterhelőnek tűnő szabadság érzése el nem kezd édes és büszkeséget keltő lenni. Mert onnantól kezdődik csak az igazi kaland! Hajrá! :)
(Borítókép: pixabay.com)
